II. RÁKÓCZI FERENC MAGYARORSZÁG VEZÉRLÔ FEJEDELME

                Elsô legnagyobb szabadságharcunk és annak halhatatlan vezére, II. Rákóczi Ferenc úgy élt és él a magyarság emlékében, mint a magyar szabadság szentje. Nagyságos Fejedelmünk mindenét feláldozta a nemzetéért, amit kibontott zászlójára írt, azt híven követte s mikor ennek elalkuvásával egyetlen szava visszaadhatta volna földi vagyonát, inkább a száműzetés keserű kenyerét választotta, semmint esküjét megszegje. Sohasem látta többé hazáját. Ott halt meg Rodostóban 1735 nagypéntekén, a Márvány-tenger partján. I. Lipót, (I. József,) III. Károly egymást követô császári ellenfele Padányi Viktor szavaival élve: a nagyvilág számára fakó és színtelen, tartalmatlan árnyékok csupán, II. Rákóczi Ferenc neve azonban ott tündöklik a világ minden enciklopédiájában. Tette, áldozata, legendás kora és halhatatlan kurucai áttörték a történetudomány zárt világát. Meghódították irodalmunkat, költészetünket, színművészetünket, képzôművészetünket és zenénket egy-aránt. Kurucaink sajátos egyenruháit két évszázadon át hordta, utánozta a világ minden nagyobb nemzetének könnyű lovassága és kurucaink táncai bejárták a világ minden színpadát. Andrássy Gyula jellemzése szerint Rákóczikor társai közül mindenkinél több és különb volt. Ez a kor a meg-vesztegethetô politikusok, a jellemtelen kalandor-típusú közszereplôk fénykora. A nagy Marborough, Franciaország legyôzôje, pénzvágyó, haszonlesô ember. Savoyai Jenô császári urát hűségesen szolgáló katona ugyan, de csak zsoldos, aki nem átalt hazája ellen harcolni. Rákóczinak csak egy aláírásába került volna, hogy visszakapja hatalmas vagyonát és élhetett volna nyugodtan Bécsben,vagy éppen Lengyelországban, de nem tette: az erkölcsi elv kedvéért, hogy meg ne hazudtolja a felkelést, vagyontalanul, szegényen, önkéntes száműzetésbe ment. Alakja, emléke a 200 esztendôs múltból kristálytisztán ragyog felénk, mint a férfias bátorság, elvhűség, akaraterô szinte utánozhatatlan példaképe. Tragikuma dicsô tragikum, mert belôle minden nemzedék terméke-nyítô ihletet meríthet, mert elvhűséget, bátorságot, kitartást jelent a nemzetet demoralizáló és elsorvasztó megalkuvással szemben. Nagyságos Fejedelmünk emlékét csak Szekfű Gyula habsburgi méreggel fertôzött tolla merte meggyalázni, de a nemzet jobbjainak megvetése sújtotta vakmerôségét, aki a Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát (1906) követô nemzeti meghatottság és kuruc rene-szánsz éveiben írta meg és 1913-ban publikálta ,,A száműzött Rákóczi” című könyvét. ,,A könyv megszületésének idôpontjában: a példátlanul nagy kuruckultusz ellen tenni kellett valamit osztrák részrôl, hisz a ma-gyarság szellemi és érzelmi élete akkoriban – írta a nemzeti emigráció legnagyobb történésze és az utolsó idôk legmélyebb magyar gondolkodója, Padányi Viktor 1961-ben megjelent ,,RÁKÓCZI” c. tanulmányában – éveken keresztül Rákóczi-kegyelettel volt feltölve, Rá-kóczi hamvának hazahozatalától a szatmári béke és Nagymajtény 200 éves évfordulójáig. A kassai dóm a nemzet Pantheonjává válik, a kuruckornak roppant irodalma támad, egy Andrássy grófnô megírja a Krasznahorka büszke vára című dalt, a szinházakban az Ocskay brigadérost játsszák, és a könnyes magyar büszkeségnek ezekben az éveiben a bécsi levéltárban egy Scimttelhelm-lelkű Szegfű Gyula nevű fiatal tudós pontosan ezt az idôt választja ki arra, hogy a hérosszá magasztosult fiatal és daliás fejedelemnek a nemzeti lélekbe bele-égetett képe mellé odadobja a magyar közvélemény elé könyvét." Pedig Rákóczi Ferenc szabadságharca nélkül meg sem szület-hetett volna sem az 1848-as, sem az 1956-os szabadságharc. Lehe-tetlen észre nem venni három nagy szabadságharcunk szerves egy-ségét és azok kisértetiesen azonos, egyezô vonásait. Mind a három a nemzetet biológiai és szellemi létében megtámadó és megsemmisí-teni akaró zsarnokság ellen lázadt fel. De ugyanakkor mind a háromnak meg voltak a maguk túlzottan óvatos ,,reálpolitikusai”, jobbra-balra táncoló kétkulacsosai, hitvány árulói és vámszedôi is. Mind a három elbukott, s végül mégis mind a három elbukásában is diadalmaskodott. Csak a módozatokban, az örök magyar célok és érdekek megfogalmazásában volt különbség. Rákóczi szabadságharca még rendi keretek között harcolt a nemzet jövôjét fenyegetô több évszázados alkotmányát megsemmisíteni akaró abszolutizmus zsarnoksága ellen. Példát mutatva a világ népeinek, hogy a népek, nemzetek céljai, érde-kei fontosabbak, magasabbrendűek a birodalmakat összekovácsoló dinasztikus érdekeknél, hogy idegen fajú, szellemiségű, kultúrájú és múltú népeket nem lehet büntetlenül tartósan birodalmakba erôszakolni és idegen érdekek igájába kényszeríteni. Hét évig tartott ez a szabadságharc. Az 1848-as szabadságharc már az idejétmúlta rendi keretek lebontásával és a kor liberális eszméinek gyakor-lati megvalósításával harcolt a nemzet biológiai és szellemi kiteljesedését megakadályozó idegen hatalom ellen. Bebizonyítva a világnak, hogy a történelmi erôk kifejlôdését megállítani nem lehet, legfeljebb késleltetni. Ez a szabadságharc már csak két évig tartott. Az 1956-os szabadságharc pedig a materialista liberalizmusból kisarjadt kapitalizmus és marxizmus elnemzetlenítô, az embert közönséges számmá, igavonó barommá alacsonyító zsarnokság fizikai és szellemi páncélját repesztette szét az ôsi keresztény magyar lelkiség és szellemiség lebírhatatlan erejével . Szabadsághar-cunk alig egy hónapig tartott, amely a judeo-bolsevizmus összeomlásához vezetett. Az 1848-as szabadságharc a feudalizmust, az 1956-os szabadságharc a kommunizmust döntötte meg. Rákóczi szabadságharca pedig az ,,Isten kegyelmébôl”, de valójában már régen csak önzô dinasztikus és birodalmi érdekek szerint kormányzó ,,abszolút” uralkodók rendszerét döntötte meg. Így lépett ki mind a három szabadságharcunk szűk, helyi keretébôl és vált világ-folyamatot elindító történelmi tényezôvé, mert a népek, nemzeti céljai, törekvései csak addig tiszteletreméltóak, megengedettek és erkölcsösek, amíg a világ összes népeinek az isteni és természeti örök törvények által biztosított és elidegeníthetetlen jogaival megegyeznek. Az ozmán hadseregnek Balkánon való megjelenése a XIV. század közepén a török kérdést háromszáz évre a magyar politika központi problémájává tette. A magyar nemzet három évszázadon át elôször a Balkánon, majd saját területén harcolt a török veszedelem ellen. Ebben a véres küzdelemben, amellyel a nemzet nemcsak ön-magát, hanem az egész keresztény Európát is védte, gyakran egyedül maradt. Egyetlen hatalom volt a pápaság a végsô gyôzelemig, a törököknek Magyarországból való kiűzéséig, hűségesen és áldozatosan kitartott mellette. A magyar országgyűlés 1751-ben külön törvényben örökítette meg XI. Incének a törököknek Magyarországból való kiűzésével kapcsolatos feledhetetlen érdemeit. – a Major cikk folytatása – Thaly Kálmán, a protestáns történetíró és politikus 1903. március 27-én a következôket mondta a kép-viselôházban: ,,Én már hatszor voltam Rómában és sohasem mulasztottam el felkeresni a Szent Péter bazilikában XI. Ince pápa sírját, és pedig hálából mint magyar ember, mert övé a legnagyobb érdem, hogy a törököt az or-szágból kiverték. Neki köszönhetjük a törökök kiűzését és nem a németeknek.” Budavára ostromában a várfalakat a kemény küzdelem nagyon megrongálta, de Mátyás palotája, az Árpádok Mátyás által restaurált híres temploma, a művész épületek legnagyobb részével épen maradt. A benyomuló európai kultúrájú lovaghad a vad és barbár-ozmánok által megkímélt világcsodákat nyolc napig rabolta, égette. ,,Mikor megmutatták a flórencei levéltárban lévô erre vonatkozó forrásokat – írta Baráthosi-Balogh Benedek ,,A magyarság kigyilkolása a habsburgok alatt történelmi munkájában –, önkénytelenül lelkembe nyilallott az a gondolat, hogy ez az egész pusztítás pokoli számítás szándékos műve volt. Meg akarták és meg kellett semmisíteni mindazt, ami tanúja lehetett volna annak, hogy ez a trónbitorlással megszerzett, gyilkosságokkal megtartott s ellenséggel, baráttal elpusztíttatott rebellis ország volt olyan, vagy még nagyobb, úgy tudásban, alkotásban, kultúrkincsekben, mint a ’nemes nyugati hódító’ maga.” Alig szabadult fel a nemzet a 150 éves török hódoltság alól, máris újra fegyvert kellett fognia szabadságáért. A Habsburg császárok a felszabadítás jogán meghódított tartományként kezelték az egész országot és végleg be akarták olvasztani birodalmukba. ,,A bécsi udvar Magyarország egész területét háborús hódítás címén (jure belli) sajátjának tekinti. A felsza-badított országrészek birtokügyeinek rendezésére idegenekbôl álló bizottságot létesít – olvasható Somogyi Ferenc dr. Küldetés c. nagy értékű történelmi munkájában –, amely »újszerzeményi bizottság« néven válik hamarosan hírhedtté. A bizottság a török alól felszabadult országrészek birtokait nagyobbrészt azoknak az idegeneknek kezére juttatja, akik a felszabadító háború folyamán részben mint szállítók és hitelezôk, részben mint katonák (hadvezérek) szereznek a bécsi udvarnál érdemeket. A régi magyar birtokos családok ivadékai csak akkor kaphatják vissza ôsi jószágaikat, ha oklevéllel ki tudják mutatni, hogy azok a török hódoltság elôtt olyan ôseik birtokában voltak, akik után törvényes öröklési jog illeti meg ôket és ha ki tudják fizetni a földbirtokra kivetett fegyverjogváltság (jus armorum, jus Torcicum) összegét is. A kisemmizett nemesség soraiban ez érthetô keserűséget okoz. Keserű csalódás éri azonban a földművelô jobbágyságot is, mert a felszabadított országrészek elnéptelenedett területeire magyarok helyett elsôsorban idegen telepesek jutnak. A Gsernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével magyar földre menekült s elôször a Dunántúlra húzódó szerbeket – az eredetileg szerbiai lakóhelyükre vonat-kozóan számukra biztosított kiváltságok magyarországi területekre is kiterjesztett érvényesítése után – a császári hadak fegyverrel kényszerítik letelepülésre az ország legtermékenyebb vidékén, Bács, Bodrog, Csanád, Csongrád és Arad vármegye területén. Messzemenô vallási, közigazgatási és területi önkormányzatot kapnak. Közvetlenül a bécsi udvar haditanácsától függenek. Határôrvidéket alkotnak. Az oláhok ekkor húzódnak le a hegyekbôl a Körös-Maros és Szamos folyóik – korábban színmagyar lakosságú – völgyeibe. Helyüket a hegyeken újabb oláh menekültek foglalják el. A tótok az egész Felvidéken délebbre húzódnak. És megkezdôdik a németek nagyarányú betelepítése. Ennek útját egyengeti rögtön Buda visz-szafoglalása után a bécsi kamara támogatásával megalakuló budai kamara tevékenysége. A szegény magyar nép sorsa mindinkább elviselhetetlenebbé válik. A súlyos adóterhek, az idegen katonák zsarolásai, kegyetlen sarcai a védtelen jobbágyot, mint Kolonics érveléseibôl tudjuk, földönfutóvá teszik.” A nemzet ôsi alkotmányos jogait és szabadságát lábbaltipró császári önkény és zsarnokság ellen elôször a föld nincstelen népe, a jobbágyok és elszegényedett kurta nemesek keltek fel. Ezek élére állt az ország leghatalmasabb, leggazdagabb fôura, II. Rákóczi Ferenc, a nagy erdélyi fejedelmek sarja és a hôs Zrínyi Ilona fia. Példáját rövidesen a fôurak, fôpapok és a nemesek zöme követte. Rákóczi szabadságharcának pontosan az adja meg a lémyegét és történelmi jelentôségét, hogy a jobbágy, a kurta nemes, a városi polgár, a papság, a fônemesség, sôt még a nemzetiségek is, a törökök elôl hazánkba menekült rácok kivételével, feledve a kínzó vallási és eszmei ellentéteket, együtt harcolt a nemzet jövôjét, szabadságát biztosító, ôsi alkotmányát lábbal tipró császári önkény és zsarnokság ellen.Valójában akkor született meg elôször az annyira vágyott és sokszor nélkülözött nemzeti egység és összefogás csodája a Duna-Tisza táján. ,,Tudom, hogy a hazaszeretet, amely természettôl fogva mindenkiben megvan, gyanússá teszi a dicséretet, amellyel valaki saját országát és nemzetét illeti. Tudom, hogy amióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben s a_nagyok különbözô pártokra szabadtak, és I. Ferdinándot választották királynak – azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik, és minden, amit védelmére mondhatnék, gyanúsnak tetszhetik. De mert ezeket az EMLÉKIRATOK-at – vallja II. RÁKÓCZI FERENC – az örök Igazságnak ajánlottam, nem kell törôdnöm az emberi szellem ítéletével, hanem saját lelkiismeretem indulatát kell követnem. Még a rágalmazó jelzôk is, amelyekkel a magyar nemzetet illetik, még azok is vitézségére és nagylelkűségére vallanak, és arra, hogy nem tudja elviselni a szolgaságot. S minthogy annyiszor akadtak királyai között olyan pásztorok, akik juhaiknak gyapjával idegeneket akartak felöltöztetni és zsírjukkal idegeneket akartak hizlalni – mindig a királyok szegték meg elôször a törvényt, ôk kényszerítették a magyarokat törvényeik megvédésére. Ha nemzetem vádiratát akarnám megírni, megemlíteném itt ôsi szabadságjogaink alapítójának szentséges voltát. Felhoznám igazolásomra Szent László példáját, aki szabadságjogaink megôrzésére fegyvert fogott egy idegenek tanácsával kormányzó király ellen, és megfosztotta ôt trónjától. Az egyház felavatott szentjének példá-jára támaszkodna jelenteném ki, hogy a gyűlöletes jelzôket, amelyeket közel két évszázada szór a rágalom a szabadság védôire, azok érdemlik meg, akik megszegték esküjüket és a törvényt. Ha Bonfiniusban olvasunk a polgárháborúkról, melyek Magyarországot az Ausztriai Házból való királyok elôtt felkavarták, könnyű kimutatni, hogy legnagyobbrészt becsvágyó fôurak szították ezeket a zavargásokat, és a megyék csak ritkán bontották ki zászlójukat, és ha igen, mindig csak az esküszegô és a törvényt sértô királyok ellen. De az újabb történelembôl ugyanilyen könnyen ki lehet mutatni azt is, hogy az Ausztriai Ház királyai óta minden háborút a megyék zászlaja alatt indítottak meg a szabadság védelmére. Mindezekbôl a méltányos olvasó megítélheti, hogy az elsô királyok alatt gyakran lázadók és pártoskodók keltettek zavarokat, míg az utóbbiak alatt a nemzet olyan bátor nagyságot tanúsított, melyet nemcsak leverni, de meghajlítani sem volt képes sem a legnagyobb csapás, sem a szolgaság igája.” Nagyságos Fejedelmünk a magyar szabadság hôseinek hosszú sorában az elsô helyen áll. Mély katolicizmusa, máshitűekkel szembeni türelme, európai látóköre, műveltsége és példátlan önzetlensége erre a helyre állítják. Államférfi és hadvezér volt egy személyben. Európa uralkodóihoz intézett kiáltványa: ,,Megnyíltak a nemzet sebei...,” amellyel szabadságharcát megindokolta, a magyar történelem legmegrázóbb dokumentuma. Elsô nagy szabadságharcunknak az 1707. év döntô esztendeje volt. A kezdeti sikerek után változó hadiszeren-csével folyó küzdelem sikerei lehetôvé tették, hogy a diploma Leopoldinum ellenére 1704 nyarán Erdély feje-delmévé megválasztott II. Rákóczi Ferencet három év után végre beiktassák a fejedelmi székbe. Az év másik, valójában legdöntôbb eseménye a május l-re meghirdetett országgyűlés volt. A három éve folyó háború egyre súlyosbodó terhei, a pillanatnyi hadi sikerek a császári udvarral, két év óta eredménytelenül folyó tárgyalások megszakadása, valamint a XIV. Lajos francia király álnok, kétszínű ígéretei és követelôdzései döntô elhatározásra késztették Rákóczit és a Szövetkezett Rendeket, és június 14-én Magyarország Vezérlô Fejedelme törvénybe iktatta és kihirdette a Habsburg-ház trónvesztését kimondó Függetlenségi Nyilatko-zatot, a Szövetkezett Rendek egyhangú lelkesedéssel dörögték: ,,Eb ura a fakó, mai napságtól fogyást József nem királyunk!" Ezzel a nemzet visszanyerte régi szabadságát és visszaszállt rá a királyválasztás joga. A szabadságharc jogilag elérte célját, de ezzel a szabadságharc sorsát is megpecsételték. Amíg az eddigi harcok jogosnak és törvényesnek minôsültek a császári udvar önkényének és zsarnokságának megszüntetésére, addig a trónvesztés kimondása már lázadás volt a ,,törvényesen” megkoronázott király ellen. Nemcsak a császári udvar helyezkedett erre az álláspontra, hanem a szabadságharccal rokonszenvezô semleges uralkodókon kívül maga a francia király is, aki addig olyan nyomatékkal sürgette a trónvesztés kimondását. A kor álszent, hipokrita felfogása csak a szabadságharc gyôzelmes befejezése változtathatott volna, mint azt az amerikaiak nagy felsza-badító háborúja 1776-ban bizonyítja. Az Ónodon kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozattal még Amerikát is messze megelôzték. Az egyre szaporodó belsô nehézségek, a nyomasztó túlerô miatt magára hagyva, hôsi közdelem után elbukott. Mikor 1711. április 30-án a Nagymajtényi síkon letörött a magyar szabadság zászlója, az akkori kor hadiszokása szerint a gyôztes elégette a legyôzött hadijelvényeit. Így nemcsak a híres kuruc tárogatókat égették el, de elégették Rákóczi szabadságzászlóit, az oly sok dicsôséget látott, hétsávos, elsô nemzeti zászlóinkat is. Néhány, mint hadizsákmány, mégis megmenekült a pusztulástól. Ezek közül egy a múlt század harmincas éveiben a bécsi Hadimúzeumból haza került, rajta ezzel az a felírással: JUSTAM CAUSAM DEUS NON DERELINQUET magyarul:,,AZ ISTEN AZ IGAZ ÜGYET NEM HAGYJA EL”. Büszke öntudattal tekintünk erre a szépséges zászlóra, mert egész Európában ez volt az elsô nemzeti zászló s ez alatt vívták elôdeink legnagyobb csatáikat. Ezt védte meg élete árán Dugovics Titusz Nándorfehérvár ormán. Ez lobogott a magyar seregek élén a tragikus mohácsi csatában. Ez alatt vívták felejthetetlen hôsi harcaikat a végvári vitézeink a török félhold ellen. Ezt bontotta ki II. Rákóczi Frenc, mikor átkelt a Beszkideken. Ez alatt hajráztak Bercsényi,Vak Bottyán, Bezerédi nyalka kuruc lovasai, Esze Tamás beregi talpasai, Balogh Ádám hajdúi és Rákóczi hűséges ruthén népe. Ez alatt a zászló alatt harcoltak a kommunizmus ellen Szálasi Ferenc hungaristái. A történelem tanúsága szerint a kiontott tengernyi vér és könny, az önként vállalt szenvedés és áldozat sohasem volt hiábavaló. Rákóczi megfakult, rongyos zászlajának felírása a Nemzeti Múzeum falai mögül ma is lángbetűkkel világít bele a sötét magyar éjszakába és hirdeti az egész világnak, hogy a magyarság fennmaradását, a történelme során reá zúduló ezernyi veszély és válság ellenére, egyedül az Istenben és az isteni örök igazságosságba vetett rendíthetetlen hitének köszönheti, mert ,,Az Isten az igaz ügyet nem hagyja el.”