Móricz Zsigmond

(Tiszacsécse, 1879. júl. 2. - Bp., 1942. szept. 5.): író, szerkesztő.
Apja, M. Bálint (1851-1919) földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet (1859-1924) ref. lelkészi családból származott; öccse M. Miklós, leánya M. Lili és Virág. Elemi iskolába 1886-87-ben Istvándiban, 1887-90-ben Prügyön járt. a gimnáziumot 1891-94-ben Debrecenben, 1894-96-ban Sárospatakon, 1897-99-ben Kisújszálláson végezte. 1899-1900-ban ref. teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreczeni Hírlap segédszerkesztője volt. A Debreczeni Ellenőr novelláját (A bécsi bútor), a Kisújszállás és Vidéke versét közölte. 1900. okt.-ben Bp.-re költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909 között Az Újság c. napilap munkatársa. 1903-06-ban öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében, meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka). 1907-ben az Országos Monográfia Vállalat segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján dolgozott. 1908-ban megjelent Erdő-mező világa c. állatmese-gyűjteménye és Hét krajcár c. novellája a Nyugatban. 1909-ben közzétette első novelláskötetét (hét krajcár), Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház bemutatta Sári bíró (1910) c. színművét. Az új m. irodalom elismert alakja lett, felfogására a plebejus forradalmisággal színezett politikai radikalizmus a jellemző. 1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltűntek. Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. dec. 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919. jan.-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett; jan. 29-én Adyt búcsúztatta, febr.-ban megírta A földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották. 1925-ben felesége öngyilkos lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária (1888-1959) színésznővel. 1927-től több felvidéki előadókörúton járt, megismerkedett az ottani m. fiatalság radikális nézeteivel, 1931. márc.-ban erről cikket írt a Nyugatban, ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták. 1929. dec.-1933. febr. között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot; 1é volt a prózarovat; a folyóiratot igyekezett a "nemzeti koncentráció" orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki, vajdasági, amerikai m. szerzők írásait közölte, felkarolta az autodidakta paraszttehetségeket. 1932-ben fiatal íróktól adott ki prózaantológiát (Mai dekameron), 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották. Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa. 1936-ban megismerkedett Littkei Erzsébettel (Csibe, 1915-1971), több írásának modelljével. 1937-ben felbomlott házassága, Leányfalura költözött. 1940-ben Magvető címmel m. irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939. dec.-ben szabó Páltól átvette és szerkesztette a kelet Népét. 1932-ben Rothermere-díjat kapott. - A 19. sz-i realista prózaírói hagyomány folytatója és megújítója, kezdetben még nehezen szakadt el Jókai és Mikszáth anekdotázó, a kritikai felfogást néhol idillbe ágyazó látásmódjától. Igazi hangját novelláiban találta meg. Új tartalommal töltötte meg a hagyományos novellaformát, egyedi alakteremtés, pontos lélekrajz, a cselekményvezetésben megmutatkozó drámai helyzet jellemzi írásait (Hét krajcár, Bent a kupéban, Judit és Eszter, Tragédia). Az irodalmat etikai tettként, a társadalom forradalmi átalakításáért küzdő eszközként fogta fel; a paraszt ~ műveiben vált az irodalom alanyává. Anekdotára hajló, idillizáló látását még őrzi egy ideig (Sári bíró, 1919; Harmatos rózsa, 1912; Kerek Ferkó, 1913), de első jelentős regényében (Sárarany, 1911) már a forradalomra megérett, de a forradalmi változásra képtelen, megrekedt m. társadalom értéket pusztító voltáról beszél a naturalizmusra is emlékeztető jegyekkel. Az isten háta mögött (1911) a kisváros sivár, lelkeket rontó, az értelmes élet lehetőségét megfojtó világáról ad számot. A háború embertelensége és a borzalmakon túlnövő életakarat a témája ekkori novelláinak (A tűznek nem szabad kialudni, 1916; Szegény emberek, 1916,; Szegény emberek, 1917), A fáklya (1917) az 1910-es ököritói tűzvész regénybe emelésével lett a hivatástudatba belerokkanó "magyar messiások" országának vádló modellje. A forradalom bukása, a Tanácsköztársaságban való csalódás, az országvesztés s a meghurcoltatások okozta megrendültségről és fájdalomról szólnak tépett ritmikájú szabadversei (Misanthrop, Magyar fa, Éjféli görcsök) és legszemélyesebb lírai vallomása, a Légy jó mindhalálig (1920) példázata. A 17. sz.-i Erdély tablóját adja történelmi trilógiájában (Tündérkert 1922; A nagy fejedelem 1935, A nap árnyéka, 1935). Bár írói látása az évek folyamán módosult, a regényt eggyé fogja a tájnyelvi és történeti adatokból rekonstruált, a történeti hitelesség illúzióját keltő nyelvezet és a történetfilozófiai szemlélet. Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjának ütköztetésében a tökélyt álmodó forradalmiság és a lehetségesre figyelő józanság egyensúlyára figyelmeztet, megalkotva egy letiport kis ország túlélési és gyarapodási esélyének példázatát. Magánéleti válságának mélypontján született a szegénységet és a társadalmi korlátokat is legyőző szerelemről valló Pillangó (1925) c. idill. A gondolkodásmódján, életformáján változtatni nem tudó, szerepét vesztett történelmi középosztályhoz fűzött illúziókkal való leszámolás dzsentriregényeinek központi gondolata. A Kivilágos-kivirradtig (1926) és az Úri muri (1928) még némi rezignációval tekint az önpusztító "magyar sorsot" példázó alakokra, a detektívregény formáját öltő Forró mezők (1929) és az önéletrajzi gyökerű Forr a bor (1931) már kegyetlenebb tónusú, a Rokonok (2932) szerint pedig menthetetlen az a társadalom, melyet megkövült, hazug viszonyok hálóznak be. Az induló népi mozgalom és ~ közeledésének jegyében telt el az író utolsó évtizede. E szemléleti alakulásnak az eredménye a balladisztikus tömörségű, drámai szerkesztésű Barbárok (1932) c. kötet címadó novellája és A boldog ember (1935) c. regénye, amelyben Joó György önvallomása a m. parasztság értékőrző és értékteremtő erejének költői eposzává válik. A rab oroszlán (1936) és a magánéleti kudarc nyomán született Míg új a szerelem (1938) kitérő a pályán, az Életem regénye (1939) viszont líra és szociográfia összeforrasztásával gyermekkorának világát idézve fogalmazta meg hivatástudatát. A Csibe-novellák világából kinőtt Árvácska (1941) c. regénye hittétel a kitaszítottak mellett; betyárregényeiben (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, (1941; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét, 1942) a társadalmon kívüli hősök főszereplővé emelésével, forradalmi változtatásigényéről és az országot a háborútól féltő ember függetlenségvágyáról ad számot. ~ egész életében próbálkozott a színpaddal. Bornemisza Péter Szophoklész-fordítása nyomán megírta a Magyar Elektrát (1931), eredeti művekkel (Sári bíró, 1910; Búzakalász, 1924) és saját regényeinek adaptációjával (Úri muri, 1928; Rokonok, 1934) kísérletezett, váltakozó sikerrel. Terjedelme, színvonala és dokumentumértéke miatt fontos publicisztikai és tanulmányírói munkássága. Rippl-Rónai József portréi, Medgyessy Ferenc ~szobrai és Varga Imrének a tiszacsécsei szülőház előtt álló egész alakos szobra örökítették meg. ~ leánya, M. Lili ~-díjat alapított, amelyet 1987-től évenként ítélnek oda kiemelkedő irodalomtörténészi teljesítményekért.