„…És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: MAGYARSÁGOM.”

                                                        (Fábry Zoltán)

         Első személyes élményem a kisebbségi magyar sors hétköznapjaiból a hetvenes évek végéről való. Nyár volt. A szocialista tábor legvidámabb barakkjának szabad világában barátaimmal a „nagy körútra” készültünk. Piros útlevelünk előtt megnyíltak a határok, repített minket a Trabant, várt a nagyvilág: Csehszlovákia, NDK, Lengyelország. Már hazafelé tartottunk. A Felvidék egyik kis falujában megálltunk vásárolni. Amíg a boltban sorunkra vártunk, beszélgettünk. Egyszer csak az előttünk álló öreg nénike megfordult és így szólt: - Itt nem szabad magyarul beszélni! Döbbenten néztem rá. Nem a hatalom, a hivatal embere, egy rendőr vagy egy pártfunkci utasított „rendre”, hanem egy falusi töpörödött kis öregasszony. „Itt nem szabad magyarul beszélni!” Háborgott a lelkem. Milyen világ lehet ez? Mit élhetnek meg itt nap mint nap a Felvidék magyarjai, ha egy ilyen hétköznapi helyzetben is megalázhatják az embert? És a mindig visszatérő kérdés, MIÉRT?

         Hol is kezdjem? Nagyon nehéz pár oldalban a kisebbségi sorba került magyarság bő nyolcvan éves történetéről írni. Azért is nehéz, mert ez a történet rendkívül tragikus, megrázó, szívszorító, reménytelenül elkeserítő, felkavaró, felháborító, dühöt kiváltó, igazságért kiáltó. Tele könnyel, vérrel, szenvedéssel, megaláztatással. Nagyon nehéz, mert e végtelennek látszó történet fejezetei napjainkban is íródnak.

Hol is kezdjem? Trianon. Az első világháborúban győztes nagyhatalmak Franciaország vezetésével szétdarabolták a Magyar Királyságot. A döntés kifosztotta Magyarországot. Elvesztette területének 71%-át, lakosságának 63%-át. Természeti kincsei, nyersanyagforrásai az utódállamok birtokába kerültek. Ezen túl súlyos kártérítésre kötelezték. Ekkor jött létre a megnagyobbított Románia mellett Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a későbbi Jugoszlávia. Területet kapott Olaszország, Lengyelország és a szintén háborús vesztes Ausztria. Románia kapta a legnagyobb részt, 103.000 km²-t. Erdélyként szoktuk emlegetni, de ez jóval nagyobb terület a történelmi Erdélynél. Magában foglalja a Bánságot és a Partiumot (Máramaros, Szatmárvidék, Körösvidék). Nem részletezem a trianoni békediktátum létrejöttének körülményeit – kimerítően olvashatnak róla Raffay Ernő: Magyar tragédia c. könyvében (R.E.) – de néhány mozzanat kiemelése elengedhetetlen. Az egyik „vád” Magyarországgal szemben az volt, hogy soknemzetiségű ország (1910-ben Horvátország nélkül a lakosság 54,5%-a magyar). Helyette nemzetállamokat kell létrehozni. Ezzel szemben az országcsonkítás következtében a határokon kívülre került több, mint 3 millió magyar, valamint sok más nemzetiség tagjai természetesen. Egy helyett tehát három nemzetiségi állam jött létre. Az új államok 42 millió lakosából 16 millió nem az uralkodó nemzetiséghez tartozott. Hogy érzékeltessem az „eredményt”: Csehszlovákia: cseh 45,9%, szlovák 12,4%, német 27,5%, magyar 7,9%. Románia által követelt területen csak 51,2% a románok számaránya. A meghúzott trianoni határok a vegyes lakosságú területeken kívül szín magyar vidékeket választottak le Magyarországról. A román, cseh és szerb politikusok gazdasági és katonapolitikai érvekkel indokolták a „szükséges” határmódosítást, rengeteg hazugsággal szédítve a döntéshozókat. Az erőszakos és gátlástalan, magyargyűlölettől fűtött területrabló politika több mint sikeres volt. Ha azt gondolja az Olvasó, hogy ezek túl erős szavak, ne higgye!

Az első világháború alatt a Román Királyság Ausztria-Magyarország szövetségese volt. Ennek ellenére 1916. augusztus 17-én Párizsban titkos szerződést kötött az Antant-hatalmakkal. Ígéretet kapott, ha belép a háborúba Ausztria-Magyarország ellen, akkor jutalmul megkapja Erdélyt. A szerződésben a határt a román igényeknek megfelelően nagyvonalúan a Tiszánál húzták meg. Volt a szerződésnek egy pontja, melyre külön felhívnám a figyelmet. Ha Románia különbékét köt a háború alatt, akkor a titkos szerződés érvénytelen. Ezt követően Románia hadat üzent és csapatai megtámadták az erdélyi határokat. A kezdeti román sikerek után sikerült az orvtámadást visszaverni. A vége az lett, hogy Románia 1918. május 7-én kénytelen volt különbékét kötni Ausztria-Magyarországgal. Ezzel viszont „ugrott” a titkos párizsi alku. Azaz csak ugrott volna. Mi történt? 1918. nov. 12-én kikiáltották az Osztrák Köztársaságot, nov. 16-án a Magyar Népköztársaságot. Románia arra hivatkozva mondta fel a különbékét, hogy Ausztria-Magyarország megszűnt, így a szerződés nem érvényes. (Csak zárójelben kérdezem: mi a helyzet a ma már nem létező Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Szovjetunióval kötött trianoni és párizsi szerződéseinkkel?) A román csapatok ismét megtámadták Magyarországot Berthelot francia tábornok vezetésével (ezért később szép birtokot kapott Erdélyben). 1918 Karácsonyán elfoglalták Kolozsvárt, 1919. július 29-én átlépték a Tiszát és aug. 4-én bevonultak Budapestre. Útjukat szabad rablás, fosztogatás, túsz-szedés, gyilkosság kísérte. Vitték a terményt, állatokat, gépi berendezéseket, vasúti járműveket, telefonközpontokat, levéltárakat, hosszan sorolhatnám. Hódmezővásárhelyen száz túsz gyilkoltak le. A külföldi diplomaták korabeli jelentései a román rémtettek felsorolásával voltak tele. Lloyd George akkori brit miniszterelnök a román magatartás láttán kijelentette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Vajon milyen békéhez fog vezetni Európában, ha kiderül, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, hogy egész magyar közösségeket, mint állatcsordákat ajándékoznak Romániának?” Sajnos nyolcvan év távlatából tudjuk, milyen „békéhez” vezetett.

.A cseh és szlovák politikusok sem tétlenkedtek ez idő tájt. A Pozsony melletti Köpcsényben született T. G. Masaryk professzor, parlamenti képviselő 1914-től már kész tervekkel utazgatott Európában.  E terv célja Ausztria-Magyarország szétzúzása és Közép-Európa átalakítása Elképesztően hangzik, de Masaryk legálisan, szabályos útlevéllel, a hatóságok tudtával utazgatott, szőtte a szálakat az ellenséges diplomáciával a Monarchia feloszlatásáról – tudom meg Vígh Károly „A szlovákiai magyarság sorsa” c. könyvéből (V.K.). A másik főszereplő E. Beneš. Masarykkal még 1914-ben készítik el Csehszlovákia létrehozásának tervét. Az első világháború alatta a cseh propaganda központja Párizs volt. Beneš itt tartotta előadásait, jelentette meg könyvét „Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!” címmel. Beneš szemében a magyarok a szlovákok közé betolakodott idegenek. Megbocsájthatatlan bűnük, hogy elvágták a csehszlovákokat a délszlávoktól. Ezért jogos az igény egy Nyugat-Magyarország területén húzódó összekötő sáv kialakítására a testvéri szláv népek között. Az Antant-hatalmak közreműködésével pedig a cseh katonaság 1919 elejére megszállta a Felvidéket.

A Délvidéken sem volt jobb a a helyzet. 1918 őszén szerb és szövetséges csapatok szállták meg a területet. A november 25-i nagy szláv nemzetgyűlés kimondta a Bánát, Bácska és Baranya Magyarországtól történő állampolgári, politikai és gazdasági elszakítását. Pécs, Baranya egy része, Baja és környéke is szerb megszállás alá került. A rendkívül zűrzavaros időszak 1921. augusztus 24-ig tartott.

Összefoglalva: a trianoni béketárgyalások idejére – melyek 1919. januárjában kezdődtek és számunkra 1920. június 4-én fejeződtek be – az ország gyakorlatilag katonai megszállás alá került, szinte kész helyzetet teremtve. Puszta létezése is veszélyben forgott. A megszálló nacionalista hatalmak pedig vérszemet kaptak. „A megszálló csapatok szabályos terrort gyakoroltak a lakossággal szemben. Bevezették a statáriumot, a botütést, az elhurcolást, a kényszermunkát, a cenzúrát, a szabad rablást, a gyülekezési és szervezkedési tilalmat, azaz a polgári demokrácia minden jellemzőjét megszüntették” (R.E.) Mindenhol megkezdték a magyar közigazgatás felszámolását. Köztisztviselők, hivatalnokok, vasutasok, postások, tanárok veszítették el állásukat, nem ritkán lakásukkal együtt. A megmaradtakat hűségeskü letételére kötelezték, hiába tiltották azt nemzetközi egyezmények. A hűségesküt megtagadókat tömegesen tették át a határon úgy, hogy még a legszükségesebb ingóságaikat sem vihették magukkal. Csak egy példa: „1919. február 21-én Szabadkán, Temesváron és Pécsett a Vasutasszövetség és a Közalkalmazottak Szövetsége által szervezett sztrájk is bizonyítja, magyar nemzeti célokért is kiálltak. Követelték a magyar közigazgatás visszaállítását, a magyar sajtót is sújtó cenzúra eltörlését, a magyar színház és mozik működését betiltó rendelet visszavonását, a gyakran alkalmazott büntetési forma, a botozás megszüntetését a tüntetések miatt szedett német és magyar túsztok szabadon bocsátását, a hűségeskü eltörlését, az elbocsátott magyar tisztviselők visszavételét stb.” – olvasható A. Sajti Enikő: „Kényszerpályán” c. munkájában (S.E.). A magyarságra váró tragédia kezdett kibontakozni. Fernand Vix francia vezérezredes a következőt írta jelentésében: „Kötelességemnek vélem megjegyezni, hogy Magyarországgal szemben a követelések napról napra növekszenek. Ez egy vesszőfutás. Félő, hogy túl messzire megyünk… Ha szilárdnak és nagyon következetesnek mutatkozunk is Magyarországgal szemben, vannak határok, amelyeket nem lenne helyes túllépni. Azt hiszem, hogy túllépik őket. A magyar nép nem hajlandó lemondani arról, hogy éljen.” A győztes nagyhatalmak, hogy lelkiismeretüket nyugtassák, még 1919-ben a wilsoni elvek szellemében külön szerződéseket kötöttek a leendő utódállamokkal – parlamentjeik ezeket később jóváhagyták - a nemzeti kisebbségek sajátos jogainak biztosításáról. E szerződések biztosították (volna) az egyéni és kollektív jogokat. Minden bennük volt, amit csak egy kisebbség kívánhat, idilli jövőképet festve számukra. Ezzel szemben megkezdődött a magyarság tudatos, tervszerű, változatos módszerekkel folytatott, az élet minden területére kiterjedő, államilag irányított ellehetetlenítése, végső célként teljes felszámolása. „Azért ez túlzás” – gondolhatja az Olvasó. Szomorúan kell előre bocsátanom, tévednek. Mint látni fogják, nem több „száraz” ténymegállapításnál.

„Mindhárom megszálló országnak azonos volt a fölfogása a nemzetközi szerződésekről. Amikor érdekeiket szolgálta, elfogadták, aláírták, de odahaza homlokegyenest mást csináltak.”(R.E.). Készültek az új országok új alkotmányai. Nagy-Románia alkotmánya nem engedte a kisebbségi egyezményt törvényerőre emelkedni, mondván, korlátozná Románia szuverenitását. „Erdélynek elrománosítása a legsürgősebb és legközelebbi cél, amely nem ismer sem demokratikus, sem önkormányzati sőt még kiváltsági akadályokat sem.” –ezek Iuliu Maniu román politikus, 1910-ben magyar képviselő, később román miniszterelnök szavai. Az SzHSz Királyság alkotmányának fő célja az országrészek összeolvasztása volt. Kedvezőbb volt a helyzet Csehszlovákiában, ahol törvényerőre emelkedtek a kisebbségeket védő jogok. Még ilyeneket is beleírtak: „Nem megengedett az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle módszere. Ennek az elvnek a kijátszását a törvény büntetendőnek is minősítheti.” Ha akarja – teszem hozzá – de nem akarta. Az anyanyelv használatát 20%-os kisebbségi arányhoz kötötték egy-egy közigazgatási területen belül. De hányan is vannak a nemzeti kisebbségek és hogyan is néznek ki a közigazgatási határok? Mindhárom országban tartottak népszámlálást. Remek alkalom, hogy az íróasztal mellett, papíron eltüntessék a nemzetiségek egy részét. Éltek is vele. Hely hiányában most nem részletezem, az említett irodalmakban megtalálják. A nyelvtörvényt úgy játszották ki, hogy Szlovákiát észak déli irányú keskeny járásokra osztották. Így esett, hogy a pozsonyi, kassai, rimaszombati, nyitrai és gálszécsi járásokban a magyarok száma 20% alá csökkent, ezért az igazságügyminiszter itt megtiltotta a magyar nyelv használatát. (A módszer ugye ismerős. A közelmúlt eseménye, hogy a szlovák parlament nem engedélyezte többségi magyar megye létrehozását, hiába tevékenykedik a szlovák kormányban a Magyar Koalíció Pártja.) 35 Felvidéki és Kárpátaljai várost községi szintre minősítettek vissza. Ez komoly jogvesztéssel járt. Csak Pozsony, Kassa, Ungvár és Munkács maradt városi rangban. A választási törvény is megér pár sort. Míg Prágában egy szenátor megválasztásához száz aláírás és 74 ezer szavazat kellett, addig Szlovákiában ezer aláírás, megválasztásához Érsekújvárott 105 ezer, Kárpátalján 143 ezer szavazatra volt szükség.

A megszálló kormányok mindhárom országban végrehajtották a földreformot. Az adatok azt bizonyítják, hogy a cél a magyar birtokos osztály gazdasági tönkretétele volt. Az „elnyomó” Magyar Királyságban 1916-ban Erdélyben pl. ilyenek voltak a birtokviszonyok Biró Sándor adatai alapján:

Birtok típusa	össz. terület	magyar	román
Törpe és kisbirtok	4.037.496 kat. hold	24,8%	66,2%
középbirtok	578.496 kat. hold	81.2%
Nagybirtok	884.764 kat. hold	93.7%
Erdélyen kívüli Romániához csatolt területen 1910-ben:
5 hold alatt			76,5%
5-10 hold			73,9%
10-50 hold			63%
50-100 hold			44,1%

„Ha azt akarjuk, hogy ezeknek a területeknek eredeti román karaktere legyen, ha minden ízében románná akarjuk tenni, akkor tulajdonába kell adnunk a földet.” – mondta egy román szenátor.  E szerint is tettek. Erdélyben 2,7 millió hold földet sajátítottak ki, zömében magyar és szász birtokosoktól. Elvették a közösségi földbirtokokat a Székelyföldön. A 301.328 földnélküli román paraszt közül 242.540 (80,5%), a 171.646 földnélküli magyar paraszt közül 46.069 (26,8%) kapott földet. Más felbontásban: a földhöz jutottak 78,1%-a román, 14,8%-a magyar, a hiányzó százalékok a többi nemzetiséget takarják.

         Csehszlovákiában a magyarlakta területeken több mint 600 nagybirtokot foglaltak le. Ennek kétharmadát az ott lakó magyar parasztság kapta. Ugyanakkor megindult a cseh és szlovák gazdálkodók betelepítése, elsősorban a színtiszta magyar Csallóközbe és a Tiszahátra. Magában a Csallóközben 22 szlovák falut alapítottak. Itt is, mint Erdélyben a birtokok elaprózódtak. Az átlagos magyar birtok terjedelme 1,73 hektár volt.

         A Délvidéken a birtokok községi, magán ill. egyházi tulajdonban voltak. Itt már 1919-ben megkezdték a nagybirtokok kisajátítását, elsősorban a katolikus egyház birtokait. A Bácskában és a Bánátban a magyar ill. a német nagybirtok dominált. Mindkét területet a földnélküli magyarok magas aránya jellemezte. A földosztásnál a szerbiai kisparaszti birtokszerkezetet igyekeztek az egész ország területére kiterjeszteni. Ezrével érkeztek a délszláv telepes családok a Vajdaságba, akik adókedvezményt és állami támogatást kaptak. A földreform eredményeként a magyar tulajdonosok birtokaik jelentős részét elvesztették. Ezzel szemben a magyar földnélküliek egyáltalán nem kaptak földet.

         Az adópolitika és adóvégrehajtás mindenhol hátrányosan érintette a magyarokat. Iparosok, kereskedők, kisvállalkozások ezrei mentek tönkre ezekben az években.

         Ezek az intézkedések néhány év alatt alapjaiban rengették meg a magyarság életlehetőségeit. Magyarok tömegei menekültek el szülőföldjükről, át a megmaradt hazába. A magyar kormánynak külön hivatalt kell felállítania a menekülők megsegítésére. Az adott gazdasági helyzetben ez megoldhatatlan feladat volt. A kisemmizett, elüldözött embereknek csak a remény marat.

         Raffay könyvéből idézve: „A három megszálló országban nagyon jól tudták, hogy hiába minden üldözés, ha a nemzeti kisebbségek iskoláiban van tanítás… Ezen a területen ha lehet, még durvább támadásokat intéztek a magyarság intézményei és nyelve ellen, mind a mai napig.”  Elgondolkodtató adatok következnek. „Az impériumváltáskor Erdélyben az iskolák 72%-a felekezeti, 28%-a állami iskola volt. Ezeknek 48,8%-a magyar, 41,7%-a román tannyelvű.”(R.E.) A román hatalom elrendelte tehát, hogy az oktatás alapja az állami iskola legyen. A magyar községeket iskola építésére és fenntartására kötelezték, hiába működött ott felekezeti iskola. Az új iskolába román tanerő érkezett, kiemelt fizetéssel. A felekezeti iskoláktól megvonták az állami támogatást. A megmaradó felekezeti iskolákat adminisztratív intézkedésekkel zaklatták. Előírták a kötelező felszerelést, vagy azt, hogyan nézzen ki az épület. (A módszer 2001-ben is működik. Lsd. a csángó magániskolák bezárását.) A középiskolák egy részét egyszerűen román tannyelvűvé alakították. Bevezették a névelemzést, románná minősítve emberek ezreit. Meggátolva ezzel, hogy gyermekeiket anyanyelvükön neveltethessék. Minden iskolában kötelezővé tették a román irodalom, történelem és földrajz román nyelven történő tanítását. Nemzetközi visszhangot is kiváltott kultúrzóna bevezetése tovább erősítette a román oktatást a nemzetiségi területeken. A harmincas években erősen korlátozták az érettségit. A magyar diákok 65-90%-át buktatták meg ezekben az években. Az eredmény: magyar iskolák százai szűntek meg, köztük közel 600 felekezeti iskola.

A Felvidéken megindult a magyar lakosság elszlovákosítása a Slovenská liga nevű szervezet hathatós közreműködésével. „A színmagyar községekben a szlovák nyelvű iskolák egész sorát szervezte meg.”(V.K.) A Felvidék 3.700 népiskolájából 689 magyar, de ebből csak 59-et tart fenn az állam. A közkedvelt polgári iskolák helyzete is igen kedvezőtlen képet mutatott. Hiába írta elő törvény ilyen, nemzetiségi nyelven oktató iskola kötelező létesítését, azt sem a Felvidéken, sem Kárpátalján nem hajtották végre. „Az olyan erősen magyar többségű helyeken, mint Dunaszerdahely, Galánta, Párkány, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi stb. csak szlovák nyelvű polgári iskolák léteztek. A 18 magyar polgári közül csak 7 volt állami, a többi felekezeti. 1931-ben a 274 középiskolából 8 magyar, így a magyar diákok kénytelenek szlovák vagy cseh nyelvű iskolákba járni. A tanítói és tanári utánpótlás sem volt kielégítő, - pl. a 61 tanítóképzőből csak egy szolgálta a magyar iskolaügyet - az előadások, vizsgák – még magyar szakon is – szlovák nyelven folytak. „Bakos professzor pl. Petőfit szlovák nyelven adta elő a magyar hallgatóknak, és csupán az illusztrációk hangzottak el magyar nyelven.”(V.K.) 1928-ra a tanító és tanárhiány aggasztóvá vált. Az iskolákkal szembeni egyenlőtlen bánásmód a költségvetésben is kifejezésre jutott.

A Délvidéken „1919 nyarától, a Bács megyei Napló kifejezésével élve, úgyszólván ’hadijelentéseket’ lehet írni a délvidéki iskolaügyről. A ’frontális támadás’ célja bevallottan a magyar szellemiség és szupremácia letörése volt. 1919 októberében államosították az iskolákat… A felekezeti, községi fenntartóknak ekkor nyilatkozniuk kellett, átadják-e az államnak teljes vagyonával az iskolákat. Amennyiben ezt nem tették meg, elveszítették az iskola nyilvánossági jogát, vagyis végzettséget igazoló bizonyítványt nem adhattak ki, tanítói, tanári kara az államtól nem kapott fizetést, s megvonták a tanítók tűzifajuttatását is. Ez a rendelkezés a háború utáni egyébként is nehéz gazdasági helyzetben tömeges tragédiák forrása lett… Az egyházi, községi és egyéb vagyonok kisajátítása, államosítása miatt az iskolafenntartó községek arra kényszerültek, egyre gyorsuló ütemben ’ajánlják fel’ oktatási intézményeiket az államnak.” (S.E.) Ezt követte a hírhedt névelemzési rendelet, mely szerint a gyermekeket a szülők és a nagyszülők neve alapján kellett iskolába íratni. Nem számított, hogy a gyerek nem beszéli a szerbhorvát nyelvet. Felszámolták a középiskolai hálózatot is, helyettük a szerbhorhát iskolákban esetenként engedélyezték magyar tagozat indítását. A tanárokat államnyelvből nyelvvizsgára kötelezték.  A háború előtt 897 elemi iskola közül 179 szerb tannyelvű volt. A harmincas évekre a 4233 alsófokú tagozatból csak 528-ban tanítottak magyarul. A magyar tanítók száma húsz év alatt 1832 főről 250-re apadt. Baranyában egyáltalán nem maradt magyar elemi iskola.

1938-41 között az elszakított területek egy része visszakerült Magyarországhoz. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a magyarok igazi felszabadítóként üdvözölték a bevonuló katonákat. Az örömért és a néhány évig tartó szabadságért azonban súlyos árat fizettek.

Erdély két részre szakadt. Észak-Erdély került Magyarországhoz, Dél-Erdély román maradt, kettévágva a történelmi Erdélyt. Megjegyzem, hogy a határrevíziót maga Románia kérte. Így elérte azt, hogy jelentős területeket megtarthatott, mint Németország hű szövetségese. A határmódosítást követően Dél-Erdélyben maradt kb. 700 ezer magyarnak az elkövetkező időszak nem sok jót ígért. Napirenden voltak a letartóztatások, elbocsátások. Tilos volt a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a telefonbeszélgetésekkor, egy ideig még a postai levélforgalomban is. A legtöbb szenvedést az élelmiszer- és gabonarekvirálások, az állatállomány lefoglalása okozták. Tömegesen hívták be a magyar férfiakat katonai szolgálatra, munkaszolgálatra, gyalázatos felszereléssel indítva őket a frontra vagy a munkatáborokba. Egész falvak ürültek ki és a városokban is alig akadt magyar férfi. Szinte nem volt olyan ötven év alatti magyar férfi, aki 1943 őszéig ne teljesített volna katonai munkaszolgálatot. A magyarok ismét tömegesen menekültek. 1944 őszétől aztán elszabadult a pokol. Az előrenyomuló szovjet csapatok oldalán visszatérő román katonaság megkezdte a „megtorlást”, szabályos pogromokat rendezve. Összeverték, megkínozták, legyilkolták az embereket, kifosztották a magyar települések lakóit. Ezek az akciók egész Észak-Erdélyre kiterjedtek. Visszatért a román közigazgatás, vele egy időben megjelentek a fél-katonai szervezet, a hírhedt Maniu-gárdisták Gavril Olteanu vezetésével. Végig rabolták, fosztogatták a Székelyföld megyéit. Kegyetlenkedéseik, barbár vérfürdőik rémuralmat teremtettek. Ismerjük az áldozatok névsorát, életkorát. Nagyon hosszú ez a lista. Álljon itt emlékül egy a sok közül: „Csíkszentdomokoson, október 7-én, a gárdisták fegyver és katonaholmi keresése ürügyén végig fosztogatták a házakat. Elsősorban élelmet és ruhaneműt kerestek. Albert Pétert súlyosan megverték, kezét eltörték. Zsók Lajosra 25 botütést mértek. Búzás Józsefet megkorbácsolták. Másnap, október 8-én, vasárnap reggel összeszedték kiszemeltjeiket és Dobos Ferenc kertjébe terelték. Az összeterelt szerencsétlenek kivégzésére délután 4 órakor került sor.  Elsőnek az 54 éves Bíró Lajost végezték ki, majd a 27 éves Kurkó Józsefet, a 19 éves Tímár Sándort. Következett az 54 éves Szakács Antal és fia, a 18 éves Imre, a 32 éves Zsók Lajos, valamint a 31 éves Albert Péter. Utolsó két asszony volt: a 82 éves György Józsefné sz. Kedves Ágnes és a 39 éves Bodó Sándorné sz. Bács Anna.”(Domokos Pál Péter: Rendületlenül…) A gárdisták „bátorságára” jellemző, hogy csak a védtelen lakossággal szemben mertek fellépni. Amint megjelent egy szovjet járőr vagy katona, elmenekültek. Látva az embertelen cselekedetek sorozatát, Vinogradov szovjet vezérezredes 1944. november 12-én kitiltotta a román közigazgatást Észak-Erdélyből. Nem is tért vissza 1945. március 6-ig, a Groza-kormány megalakulásáig.