4. rész Megszállás és ellenállás

Mielőtt rátérnénk a nov.4-i hitszegő szovjet támadás részleteinek ismertetésére, mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a világ hadtörténetének legalávalóbb példáját produkálta a magyar hadsereg vezetése, beleértve az események során felszínre vetődött, „forradalmi” vezetőket is - mert a 100.000 fős hadsereget a forradalom okt. , 28-i győzelme után módszeresen szétzüllesztették és a döntő pillanatban az árulás útját választották, amikor megtiltották a szovjetek elleni fegyverhasználatot és letetették a fegyvert.

De nézzük a tényeket!

Nov. 3-án szombaton az egész ország örömmámorban égett a kivívott győzelem érzésével. Mindenki a hétfői munkakezdésről, a romok eltakarításáról, az élet újraindításáról beszélt. A világosabban látó politikusok, de főleg a hadsereg vezetői azonban tudták, hogy hatalmas szovjet katonai erők özönlöttek be az országba és ugrásra készen állnak a forradalom leverésére.

Ebben a helyzetben ment tárgyalni Tökölre, a szovjet csapatok főhadiszállására a hadsereg három legfontosabb vezetője, Honvédelmi Miniszter, Maléter Pál, a Honvéd Vezérkar Főnöke, Kovács István és a Hadműveleti Csoportfőnök Szűcs Miklós. A delegációval ment Erdei Ferenc is, aki bár nem volt katona, tisztában kellett lennie a helyzettel. Meg kell jegyezni, hogy a küldöttség mind a négy tagja a SZU-nak elkötelezett hithű bolsevik volt. Különösen a katonákra vonatkozott ez, hiszen mindhárom a SZU-ban végezte el a katonai akadémiát, ráadásul Maléter és Kovács már a II. Világháború idején átállt a szovjetekhez és partizánként harcolt előző bajtársai ellen. Mindhárom katona fiatalon futott be nagy katonai karriert és ezt nyilván szerették volna a jövőben is megtartani.

Önkénytelenül felvetődik a kérdés, miért a hadsereg legfőbb vezetői mentek „tárgyalni” az ellenség főhadiszállására? Erre sincs példa a hadtörténelemben! Nem az volt-e a cél, hogy a hadsereg lefegyverzése, esetleg átállítása fejében a „tárgyalók” maradhassanak a hadsereg vezetői a forradalom leverése után is? Ezt a feltevést valószíűsítik a küldöttség „letartóz-tatását" követő órák, napok történései.

A letartóztatott küldöttek már néhány óra múlva együtt tárgyalnak a szovjet parancsnokokkal.

Elkövették azt a hazaárulást, amire nehéz elmarasztaló jelzőt találni. A szovjet katonai térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol jelentősebb ellenállásra lehetett számítani. Ez a forradalom nyílt és durva elárulása volt! - Az ilyen aljas bűncselekményt, ha az áruló kézre-erül, azonnali halállal büntetik- Végül megegyeztek, hogy szovjet fedezet mellett bemennek a Honvédelmi Minisztériumba és onnan tetetik le a fegyvert a hadsereggel. A küldöttség tagjai tisztában voltak azzal, hogy a Szovjet Hadsereg hajnalban megindította a támadását és azt is látták, hogy a tököli laktanya udvarán százával nyüzsögnek a felfegyverzett és pufajkába öltözött magas rangú ÁVH-s tisztek, párt és állami funkcionárusok és nem lehetett kétséges, hogy ezek a forradalom leverésére várnak, hogy bosszút állhassanak mindazokon, akik, - ha néhány napra is, de- megfosztották őket a hatalomtól. Ennek ellenére vállalták a szovjetekkel való együttműködést.

A páncélosokból, teher és személykocsikból álló oszlop a Soroksári úton igyekezett a város központja felé. Maléter egy KGB-s őrnaggyal, egy magyar ÁVH-s tiszttel és a vezetővel ült egy személygépkocsiban. A Jutadombnál azonban a honvédség 51. légvédelmi tüzérosztálya Szabó Pál őrnagy parancsnoksága alatt, nemzetőrökkel kiegészülve felvette a harcot az ellenséggel. Az oszlopot egy harckocsi vezette. Ekkor Rémiás Pál hadnagy személyesen leadta az első lövést, hogy példát mutasson az ütegnek. Erre a két másik üteg is tüzet nyitott.Kicska János hadnagy és az ütegének katonái a harcjárművekből kiugráló szovjet katonákat és ÁVH- sokat egyéni fegyvereikkel lőtték.

Amikor az első lövés elhangzott, Meszes hadnagy a 31. Lövészezred 7. Századának ittlévő szakaszát riadóztatta. A feléjük közeledő szovjet gépesített egységre /személygépkocsik, harckocsik, sorozatvetők és tehergépkocsik/ Ők is tüzet nyitottak. Kilőttek egy személygépkocsit, egy harckocsit, és egy sorozatvetőt. Több szovjet katona és ÁVH-s meghalt, sokan megsebesültek, az élők egy része a közeli nádasba menekült. A kilőtt személygépkocsi utasai közül csak Maléter és a gépkocsivezető maradt életben. A gépkocsikról leugráló ÁVH-sok és KGB-sek elfogtak néhány fegyveres civilt, akiket helyben agyonlőttek.

Az összecsapás után a járművek és a megmaradt emberek visszatértek Tökölre és innen, telefonon és futár útján levélben keresték a Honvédelmi Minisztériumot. A telefonbeszélgetéseket nem ismerjük, mer nem lettek rögzítve, de megmaradt az a levél, amit a forradalom által Vezérkari Főnökké emelt Kovács István vezérőrnagy küldött, a Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Tanácsa Elnökének, Váradi Gyula vezérőrnagynak.

A levél kommentár nélkül, önmagáért beszél.

Kedves Váradi Elvtárs!

Itt a szovjet elvtársaktól kapott felvilágosítások alapján meggyőződtem arról, hogy a Nagy Imre kormány képtelen magát tartani. A jobbratolódás egyre gyorsabban folytatódik és egyenesen a proletár hatalom elvesztéséhez vezet, a nyílt fasizmushoz és a fehérterrorhoz.

Most minden kommunista válaszúthoz érkezett. Úgy hiszem cselekedni kell. Saját erőnk nincs, a hadsereg többé-kevésbé demoralizálva van. Rendőrség nincs. A nemzetőrök titkos, vagy nyílt fasiszták kezén vannak.

Az egyedüli kiutat abban látom, hogy a szovjet hadsereg segítségével gyorsan helyreállítsuk a proletárhatalmat és okulva a régi hibákból, visszanyerjük a nép bizalmát. Ehhez azonban az kell, hogy megakadályozzunk minden nagyobb vérontást. És ehhez kérem itt a segítségedet.

A Honvédelmi Minisztériumban lévő kommunistákkal / óvatosan / mindent kövess el, hogy a hadsereg és a többi fegyveres erő minél kevesebb vért veszítsen.

56. 11. 4. Kovács István vezérőrnagy

Itt kell megjegyezni, hogy 1989 után, az un. Történelmi Igazságtétel Bizottság reformkommunista vezetői mindkét tábornokot forradalmárnak és mártírnak kiáltották ki, mert elvtársaik nem bocsátották meg nekik néhány napos megingásukat és néhány évre bezárták őket. - E közben százakat végeztek ki és tízezreket itéltek 10-15 éves börtönre. – Természetesen mindketten megkapták a legmagasabb kitüntetéseket és a legmagasabb katonai rendfokozatot, az ezzel járó minden kiváltsággal együtt.

Nézzük ezután miként alakult a katonai helyzet?

Mint az előző két részben láttuk, a Magyarországon tartózkodó különleges hadtest csapatai, melynek parancsnoka Lascsenkó altábornagy volt, Kecskemét és Székesfehérvár felöl érkeztek Budapestre okt. 23-án, az ellenforradalom leverésére. Ezek a csapatok csúfos kudarcot vallottak a Pesti Srácokkal vívott küzdelemben és kénytelenek voltak a fővárosból kivonulni és a városon kívül beásni magukat.

Okt. 31. után, amikor Moszkvában eldöntötték a magyar forradalom fegyveres leverését, A Szovjet Unióból újabb, friss és nagy létszámú katonaság kezdte elözönleni az országot. Több páncélos hadosztály, hozzávetőleg 3000 harckocsival valamint a kísérő gyalogos és tüzér csapatokkal, továbbá légierővel készült a támadásra.

Szovjet hadtörténeti dokumentumok alapján tudjuk, hogy mekkora erők sorakoztak fel a forradalom leverésére.

A már itt lévő különleges hadtest négy hadosztályból állt. Két gépesített lövészhadosztályból és két légi hadosztályból, melyből az egyik bombázó, a másik vadász volt. Okt. 25-én erősítésül megérkezett Romániából Abaturov hadosztálya. 31-e után érkezett a moszkvai légideszánt hadosztály, Odesszából pedig egy összfegyvernemi hadosztály. A Kárpátontúli katonai körzetből egy összfegyvernemi hadsereg és egy gépesített hadsereg csapatai lépték át a magyar határt. Összesen tehát 19 hadosztály több mint 200.000 katonával várta a támadás megindulását.

November 4.-én hajnalban meglepetésszerűen törtek rá az alvó városokra, laktanyákra, objektumokra. A honvédség, néhány elszigetelt eset kivételével nem tanusított ellenállást! Ez elsősorban áruló vezetőinek bűne! A 100.000 fős hadsereg, -még ha gyengébb is volt a fegyverzete- felkészülten, tüzelőállásban, hazafias lelkesedéstől fűtött milliókkal a háta mögött, megnehezítette volna a támadók helyzetét.

Most megismétlem az előző részben ismertetett „matematikai” számítást: A magyar hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege /ágyúja/ volt, amelyik alkalmas harckocsik és páncélautók kilövésére. Ezek közül nov. 4.-én mindössze 23 vette fel a harcot! Ez a 23 löveg 16 ellenséges egységet semmisített meg! 8 harckocsit, személy és tehergépkocsit, páncélautót, sorozatvetőt, és egy repülőgépet. Milyen első csapást mérhettünk volna a támadókra, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit?

Tudjuk, a szovjet hadsereget nem győzhettük volna le, mert ha kell, tízszer ennyi katonát is ideküldenek, de egy első csapás után, partizán harcmodorra áttérve hetekig tartott volna az ország megszállása.

De térjünk vissza a szomorú valósághoz! A 100.000 fős hadsereg szinte teljes egészében tétlen maradt. Ez pedig nem más mint a forradalom elárulása!

Most pedig lássunk néhány „szigorúan titkos” jelentést, ami a fenti állítást alátámasztja. Először az nézzük meg, hogy az egyetemek katonai tanszékeinek tisztjei hogyan viselkedtek a döntő pillanatban, nov. 4-én?

Budapestről a jogi karról jelentik 4-én hajnalban: Az épületben Németh őrnagy, Pataki hadnagy és 20 nemzetőr tartózkodott. Elrendelték a riadót! 8.00-kor Németh őrnagy hazamegy, Pataki hadnagy pedig felhívja Kardos alezredest, a kerületi nemzetőr parancsnokot és utasítást kér. Az utasítás: Fegyverletétel! Ezt vonakodva bár, de végrehajtják. 11.00 és 14.00 között „fegyveresek” szivárognak be az épületbe és védelemre rendezkednek be. A tanszékről ekkor már senki nincs ott.

A Budapesti Közgazdasági Egyetem jelenti: 03.00-kor szovjet harckocsik vonulnak az épület felé. A 60 fős nemzetőrséget a tisztek lefegyverzik!

A Budapesti Orvostudományi Egyetem jelenti: Az egyetemisták az Üllői út 26 központi alagsorában helyezték el fegyvereiket, majd a betegek óvóhelyre való szállításában és ellátásában vettek részt. A tisztek pedig otthonukba távoztak.

Sopron. Erdőmérnöki Egyetem: Két egyetemista századdal Farkas százados vette át Sopron védelmét. Megoldotta Sopron sorsát! Két századdal kiment Sopron elé. Ő maga pedig felvette a kapcsolatot a közeledő szovjet erőkkel és felvonult a fertődi tüzérekkel. A lövegekből kiszedték az ütőszeget, a gránátokat gyújtó nélkül szállították a tüzelőállásba. A szovjet csapatok így nyugodtan közelítették meg a tüzelőállásokat, mert tudták, hogy a lövegek nem működnek.

Szeged. József Attila Egyetem: Lazúr Barna főhadnagy a nemzetőrség egyik parancsnoka magára hagyja hallgatóit és Jugóba menekül.

Pécs. Janus Pannónius Egyetem: „Nem volna értelme felvenni a harcot a túlerőben lévő szovjet csapatokkal” Ezt 3.-án este a tanszékvezető mondta.

Másnap hajnalban Szabó őrnagy: „Saját elhatározásomból összehívtam a századparancsnokokat, utasítást adtam, hogy az összes fegyvereket hordják le és rakják le a kijelölt helyre. Majd hazamentem.”

Méder főhadnagy:”03 h-kor hazamentem tisztálkodni. 7 h-kor visszajöttem és a hallgatók kijelentették, hogy a Mecsekbe vagy nyugatra akarnak menni. Parancsot adtam, hogy nem mehetnek sehova. Miután parancsomat nem hajtották végre, kifejezésre juttattam, hogy útjaink elválnak és ezzel hazaindultam.

A II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola jelenti, hogy nov. 4.-én a szovjetek körbevették a laktanyát, ekkor a tisztek sorakoztatták fegyver nélkül a hallgatókat, a szovjetek pedig megkezdték a testi motozást. Egyes hallgatók ijedten kiáltottak parancsnokaik felé, mikor szovjet katonák órákat, gyűrűket, öngyújtókat és egyéb értékeket zabráltak el. A tisztek tiltakoztak, mire a zabrálás megszűnt. Ezután a szovjetek felszólították a parancsnokságot, hogy az épületet ürítsék ki. A magyar parancsnokság kérte a szovjet parancsnokot, hogy legalább egy napig maradhassanak a vidéken lakó hallgatók, mivel nem tudnak hazautazni. A szovjet parancsnokság ehhez nem járult hozzá, így a gyermekeket a környéken lakó házak, lakások lakói fogadták be.

A páncélos és gépkocsizó csoportfőnökség jelenti: Váradi vezérőrnagy a miniszteri készüléken adja ki a parancsot, melyben a legszigorúbban megtiltja a fegyverhasználatot a szovjet csapatok ellen.

A Bajáról Budapestre rendelt lövészezred parancsnokság jelenti: Reggel 3.00-kor fegyverek dörgésére ébredtünk. Miután riadóra az ezred parancsot nem kapott, felhívtuk a minisztériumot, a hadosztályparancsnokságot és kértünk utasítást. Miután parancsot, semminemű intézkedést ezen időszakban nem kaptunk, a személyi állománynak pihenőt rendeltünk el. Nagy Imre bejelentése után, hogy csapataink harcban állnak és hogy a kormány a helyén van, a parancsnokság és a Forradalmi Katonai Tanács úgy döntött, hogy a Nagy kormány érdekében nem fogunk fegyvert a szovjet csapatok ellen.

Bajáról jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: A bajai nemzeti bizottság kérte Baja város védelmének megszervezését. Azonban az alakulat parancsnokai és a nemzeti bizottság elnöke egyöntetűen elhatározták, hogy semmiféle fegyveres ellenállást nem fejtenek ki.

A legénység a parancsnokságot árulónak nevezte el és a civilekkel együtt feltörték a raktárakat, fegyvereket és ruházatot osztottak ki, majd a laktanyát gépkocsikkal és harci járművekkel elhagyták.

A tisztek legnagyobb része látta, hogy a legénység a parancsokat nem hajtja végre és a laktanyát elhagyták. Ezt megakadályozni nem tudták, ők is a laktanyából kiszállingóztak.

Szegedről a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága jelenti: 1956.11.hó 4.-én 07.00-h-kor amikor világossá vált, hogy a Nagy Imre kormány csődöt mondott és a szovjet csapatok beavatkoznak Budapesten az ellenforradalom leverésére, az alakulat részére harci riadót rendeltek el, az alakulat pk-at a Forr. Kat. Tanács behívta és elrendelték a pk-nak, hogy a szovjetekre nem kell lőni. Ezt a parancsot a szegedi Forr. Tanács elnöke személyesen távbeszélőn kapta a Ho. Pk-tól.

Kaposvárról jelenti a lövészhadosztály parancsnokság: A szovjet erők hajnalban 3.00-5.00 között megszállták a kaposvári helyőrségben lévő objektumokat. /Pártbizottság, börtön, posta laktanyák, stb./ A pártbizottság épületénél fegyveres összetűzésre került sor. A nemzetőrség tagjai, diákok tüzet nyitottak a szovjet csapatokra. Rövid tűzharc után 4 szovjet katona, egy magyar katona és két diák halt meg, többen, közülük két honvéd megsebesült.

A börtönből a pártbizottsági tagokat és a hadosztálytörzsből, valamint a taszári helységből letartóztatott katonai személyeket kiszabadították. A kiszabadított elvtársak a szovjetekkel együtt a városi tanács épületébe vonultak és visszaállították a népi hatalom szervét a Tanácsot.

Nagyatádról a páncéltörő tüzérosztály parancsnokság jelenti: Hajnalban már mind a három üteg tüzelőállásban volt, várva a további fejleményeket és parancsot….

Ez időben már nem bízott bennünk a nagyatádi forradalmi tanács, amely azt kívánta tőlünk, hogy vegyük fel a harcot a szovjet harckocsikkal szemben, ha jönnek Nagyatád községbe.

Ütegeink tüzelőállásban voltak, éppen ezért a pk. Bajtárs, törf. htpf. körbejártuk a tüzelőállásokat és külön megbeszéltük az üpk.-al, ha jönnek harckocsik ne nyissanak rájuk tüzet, később pedig azt az utasítást adtuk részükre, hogy manőverezzenek be a laktanyába.

Marcaliból jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: Vasárnap reggel a tisztek a rádió felhívására mentek be a laktanyába, mielőtt még a hadosztály parancsnok által elrendelt riadó kiértesíthető lett volna. A laktanyában a legénység már teljesen felszerelve talpon volt.

A szovjetellenes hangulat főleg a legénységnél magas fokra emelkedett. Sokan a forradalom ügyét látták elárulva a szovjet csapatok beavatkozásában és készek lettek volna ellenük a harcot fegyveresen is felvenni.

Bajáról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: 4.-én hajnalban a kormány felhívására értesültünk a szovjet beavatkozásról. Ennek eredményeképpen újabb harckészültséget foganatosítottunk. A polgáriaknak azon javaslatát, hogy vegyük fel a harcot a szovjetek ellen, esztelenségnek tartottuk, majd azon javaslatot is elvetettük, hogy az egység a felfegyverzett nemzetőrséggel együtt a Dunántúlra távozzon.

Orgoványból jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Nov. 4-re virradóra osztályunk személyi állománya hallgatta Nagy Imre felhívását. Így alakulatunknál is megingott az eddig állandó rend és nyugalom. Az orgoványi nemzetőrséghez a hadtest forradalmi tanácsának utasítására vittek ki fegyvereket abból a célból, hogy partizáncsoportokat szervezzünk a szovjet csapatok ellen. A fegyverek kiosztására nem került sor, mert nem tartottuk célszerűnek, hogy polgári személyek kezébe fegyvert adjunk.

Csongrádról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: Reggel, amikor a Kossuth Rádió bemondta, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, egységünknél a forradalmi katonai tanács a következő intézkedéseket foganatosította: Csongrád város Nemzeti Bizottságával egyetértésben felhívással fordultunk a város lakósságához, hogy minden katonaviselt ember vonuljon azonnal a laktanyába, amit a hangos híradón állandóan ismertettek, mire a lakósság egy kis része megkezdte a bevonulást a laktanyába. Ezzel párhuzamosan ugyancsak a FKT intézkedésére Szabó Béla főhadnagy századparancsnok vezetésével térképen kidolgozták a fő közlekedési utak leaknázásának tervét, amit részben végre is hajtottak. Az FKT intézkedésére elrendelték az élelem, a robbanóanyag és egyéb felszerelések kiszállítását azzal az elhatározással, hogy elhagyjuk a laktanyát és védelemre rendezkedünk be a Tisza partján……..

A felszerelés után a zászlóaljparancsnok javaslatára, a katonatanács egyes tagjainak belegyezésével megkezdték a lerakott aknák felszedését és a civilek leszerelését, ami 13.00-ra végre is lett hajtva.

Az SZKT arra az elhatározásra jutott, hogy teljesen értelmetlen az ellenállás szervezése.

Szentesről jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Az alakulatnál különösebb akció nem volt, mint a szegedi páncéltörő tüzérosztály 4 db. 76-os lövegét lőszer-javadalmazással együtt a Mindszent melletti tiszapartról behoztunk, mert tudomásunk volt arról, hogy ott szovjet ellenes harcot akartak kifejteni.

Székesfehérvárról a hadtestparancsnokság jelentéséből: Felsőbb utasításra továbbítják a csapatok felé azt az előzőleg kiadott parancsot, hogy a tüzérségi lövegekből szedjék ki az ütőszeget, hogy velük véletlenül se lehessen azokat használni. Ezt nagyon sok egység végrehajtotta, sőt egyesek az ütőszegeket átadták a szovjeteknek.

Ceglédről jelenti a tüzérezred parancsnoksága: Az egység végig megőrizte harcértékét. Nem engedett az ellenforradalmárok bomlasztásának. Az együttműködés a szovjet csapatokkal szinte végig biztosítva volt. Már november 5.-én 12 löveget és hozzávaló lőszert szállítottunk Budapestre és átadtuk a szovjet csapatoknak.

Az előző dokumentumokból világosan megmutatkozott, hogy a hadsereg legfelsőbb vezetése és a legtöbb csapatparancsnok november 4.-én elárulta a forradalmat és Nagy Imre kormányát. Erre nincs mentség! Az utólagos mentegetőzés és önigazoló elmélet csak szánalmas magyarázata az árulásnak és gyávaságnak.

Az elkeseredett és kilátástalan küzdelmet azok a Pesti Srácok és most már nem csak a pesti srácok vették fel, akik okt. 23 és 28 között győzelemre vitték a forradalmat. Ezeket a fiatal hősöket akarták a forradalmat meglovagolni szándékozó reformkommunisták a nemzetőrség szervezése során leszerelni. Köztudott tény, hogy a harcosok jelentős része 18 év alatti fiatalokból állt. Ezt bizonyítja a későbbiekben kimutatott halálozási statisztika is.

Ezek a fiatalok most is megmutatták mi az igazi hazafiság, amely még az életnél is drágább. Ők voltak azok, akik helyenként még november 8.-9.-én is szervezetten ellenálltak a hatalmas túlerőnek és a szervezett ellenállás után,a Mecsekben, a Bakonyban még hetekig tartották magukat és ezzel a reményt, hogy még nem veszett el minden.

Most pedig lássuk azokat a konkrét harci cselekményeket, melyek a sok árulás mellett megmentették a magyar katona,a magyar harcos becsületét.

A magyar hadsereget váratlanul érte a november 4-i támadás, ezért a legtöbb helyen nem is tanúsítottak ellenállást. Ennek ellenére a Szovjet Hadsereg valóságos háborút indított és legtöbbször felszólítás nélkül nyitott tüzet az egyes alakulatokra, laktanyákra, objektumokra.

Debrecenben nov. 4.-én hajnalban kilőtték a postát védő magyar harckocsit. Egy katona meghalt. A Kossuth és a Pavilon laktanyára ágyú és géppuskatüzet zúdítottak. A két helyen 13 katona lelte halálát.

Nyíregyházán a Damjanich laktanyára mértek tűzcsapást. Záhonyban 51 harckocsi zárta körül a légvédelmi laktanyát. A magyar parancsnok a kívülről is jól látható füves udvarra rendelte az ezred katonáit. A szovjetek sortüzet zúdítottak a fegyvertelen katonákra. Öten meghaltak, nyolcan megsebesültek, 60 főt pedig gépkocsira szállítottak és kivitték őket a határon túlra.

Dunaföldváron tüzet nyitottak a falu főbb épületeire ágyúkkal és géppuskákkal. Három nemzetőr meghalt, néhányan megsebesültek. A falu szélén, a hatos út melletti Légvédelmi laktanyát 51 harckocsi , tüzérségi és gyalogsági fegyverekkel lőtte egy órán át.

Veszprémben, hajnali 4 óra 15 perckor szabályos páncélos és gyalogsági támadás indult a város lakóssága és az ott lévő laktanyák állománya ellen. Órákon át mindenre lőttek.

Pápán is lőttek 10 percen át a hadosztálytörzs és az ott elhelyezett ezred épületeire, pedig tudták, hogy a hadosztályparancsnok már napokkal előbb megtiltotta, hogy a szovjetekkel szembeszálljanak

Szolnokon –bár ők uralták a várost- már nov. 2-töl, így biztosítva a frontparancsnok szintű vezetési pontot, 4-én hajnalban golyószórókkal, géppuskákkal és harckocsiágyúkkal ébresztették a 27. Légvédelmi tüzérezred, valamint az aknavető és tüzérezred katonáit.

Békéscsabán sem kerülhették el a kemény tűzcsapást. A 8. Hadosztály parancsnokságáról Tóth István alezredes megüzente a szovjeteknek, hogy kerüljék el a várost. Nem kerülték el, hanem tűz alá vették a laktanyát. A kapunál megsebesített tiszthez, Kovács Zoltánhoz nem engedték oda a betegszállítókat. Hagyták őt elvérezni.

Kecskeméten tüzet nyitottak a kiegészítő parancsnokság feltartott kezű tisztjeire, de megtámadták a hadtesttörzs épületét is. A lefegyverzett tiszteket órákon át állították feltartott kézzel, majd beterelték őket az étkezdébe, ahol továbbra is fegyveres őrök vigyáztak rájuk, mint a foglyokra.

Miskolcon a Tizeshonvéd laktanyánál és a légvédelmi alegységek épületeinél is tüzet nyitottak.

Budapesten a Petőfi laktanyánál 51 harckocsi 1.5 órán át ontotta a tüzet a kerítés melletti műútról. A laktanyában volt elhelyezve a 7. Gépesített hadosztály alakulatainak nagy része és a 43. híradó ezred. A hadosztály gépkocsijai feltöltött állapotban álltak a tágas udvaron összezsúfolt állapotban. Az üzemanyaggal teli gépkocsik meggyulladtak, az élelmiszerrel és ruházati anyagokkal megrakott kocsik porrá égtek.

Kisebb tűzcsapást mértek a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyára és az Országos Légvédelmi Parancsnokság épületére.

A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia raktárait feltörték és kirabolták azokat. Ez egyébként jellemző volt mindenütt. Úgy látszik, hogy az országra szabadított, főleg ázsiaiakkal feltöltött két hadsereg katonáinak szabadrablás ígértek a parancsnokok, mert az elő ténykedésük mindenütt a szekrények és fiókok feltörése volt /a tisztek is raboltak/ és éppen úgy lecsatolták a karórákat 1956-ban, mint 1944 őszén és 1945 tavaszán.

Rászabadult az országra több mint kétszázezer rabló, hogy „felszabadítsa” azt a néhány ezer pártfunkcionárust és ÁVH-st, akik félték a nép igazi hatalmát, mer ők a néphatalomnak nevezett bolsevista diktatúra hívei voltak.

Székesfehérvárott a város szélén lévő gyárak bejáratánál elhelyezett híradó katonákra lőttek gyalogsági tüzet és megölték őket.

Veszprémben november 5.-én az egyetemisták gyalogsági fegyverekkel hat irányból támadást indítottak a szovjetek ellen. Repülők bombázták, harckocsik lőtték a várost. Légideszant-egységek is bevetésre kerültek, mint gyalogosok.

Dunapentelén nov. 7-én került sor a légvédelmi ezred védelmének szétverésére. Repülők, nehéztüzérség és 51 harckocsi összesített tüze felszámolta a védelmet. Nyolcan meghaltak és sok volt a sebesült is.

Ahol csak egy puska vagy géppisztoly eldördült, ott harckocsi ágyúkkal válaszoltak, nem kímélve sem az embereket, sem az épületeket. A főváros egyes kerületei, főbb útvonalai nagyobb pusztítást szenvedtek, mint a II. Világháborúban.

A harcok befejezése után sok forradalmár menekült a megtorlás elöl és igyekezett szabad földre menekülni. E menekülés nem volt veszélytelen, mert a szovjet csapatok és később pufajkás alakulatok is igyekeztek megakadályozni a nyugati határ elérését. Sokszor fegyverrel kellett utat vágni maguknak az ellenségen keresztül.

Jellemző epizódként álljon itt a Corvin-közi és Práter utcai harcosokból álló csapatnak utóvédharca, amit a Tatabánya melletti Tarján községben vívtak az őket megtámadó szovjetekkel.

November 9-én reggel a község keleti szélén gyülekezni kezdtek a szabadságharcosok, akik előző este teherautókkal érkeztek és a község lakói szeretettej adtak nekik szállást. Lassan György a Práter utcai iskola parancsnoka elmondta, hogy innen és a Corvin-közből jöttek, mert az ellenállás teljesem reménytelen volt a nyomasztó szovjet túlerővel szemben. És most az osztrák határ felé igyekeznek, mert tudják, hogy akár az oroszok, akár az ÁVH-sok kezébe kerülnek nem kegyelmeznek meg nekik. Közben a község nyugati szélén szovjet tankok és gépkocsikon szállított gyalogság tűnt fel. Ugyanis voltak „jó magyarok” akik az éjszaka folyamán elmentek Tatára, az ottani szovjet parancsnokságra és jelentették, hogy „ Tarjánba ellenforradalmárok fészkelték be magukat"

A község központjában, a templom közelében találkozott a két csapat. A küzdelem kezdetben egyenlőtlennek mutatkozott, hiszen a szovjetek tankokkal és jól kiképzett katonákkal álltak az egyik oldalon, a másik oldalon a szabadságharcosok, zömmel fiatal, kiképzetlen emberek gyalogsági fegyverekkel. Heves tűzharc bontakozott ki, mely mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott. A szovjetek technikai fölényét a szabadságharcosok lelkesedése, elszántsága és a helyi lakósok segítő tájékoztatása ellensúlyozta. Mindkét oldalon több halott és sok sebesült volt a veszteség.

Egy idő múlva a szovjetek visszavonultak és a Tatáról érkezett újabb erősítésekkel a községen kívül helyezkedtek el. Úgy foglaltak tüzelőállást, hogy a tankok ágyúinak csövét a községre irányították és felszólították a lakósságot ill. a fegyvereseket, hogy adják meg magukat, különben egy órán belül tüzet nyitnak. A szabadságharcosok természetesen nem várták meg a végkifejletet, hanem a rendelkezésre álló idő alatt, a sebesültek elszállításával egyidejűleg megkezdték a községből való „kiszivárgást” így a falunak sem lett bántódása és a harcosok is megmenekültek a fogságtól.

A hősi halott szabadságharcosokat később a község lakói temették el, A nyugatra menekültek közül többen a „nemzeti emigráció” jelentős képviselői lettek.

tiltották még a temetőkben is a forradalmárok sírjainak ápolását.

A 301-es parcellában jeltelen sírokban kaparták el a kivégzetteket. A Kerepesi temetőben, ahol a harcok alatt elesettek voltak eltemetve, a 21-es parcellát áthatolhatatlan sövénnyel vették körül és még a halottak napján is igazoltattak a rendőrök és csak a hozzátartozókat engedték a sírok közelébe. Még a halott forradalmárok szelleme is félelemmel töltötte el a gyilkosokat és kollaboránsokat.

Mint az előzőekben láttuk, a hadsereg november 4-i árulása a szabadságharc halálát jelentette. A Juta-domb, az Éles-sarok, a Corvin-köz, Veszprém. Csepel, Dunapentele a haláltusa egy-egy végvonaglása volt. Mégis, e végsőkig kitartó forradalmárok mentették meg a nemzet, a katonák becsületét. Az ő hősiességük világított égő fáklyaként a sötétség, az elnyomatás éveiben és tartotta a reményt azokban, akik lélekben soha nem mondtak le 56 magasztos eszméiről.

Tudták ezt a Kádár rendszer szekértolói is és ezért pusztították tűzzel-vassal 56-nak még az emlékét is. Ezért

Nem véletlen, hogy nemzeti újjászületésünk kezdetén, 1988-89-ben e két temető parcelláinak feltárása és nemzeti kegyhellyé tétele volt az első lépés, amely 56 szellemét felélesztette és alig két év alatt a kommunista diktatúra bukásához vezetett.

A fegyveres harcok befejezése után, a sír csendje borult az országra. A bukott rendszer urai a szovjet tankok mögött visszasompolyogtak és megkezdték kegyetlen bosszúhadjáratukat. A nemzet szinte egy emberként állt ki a visszatérő kommunisták, Kádár nevével jelzett rendszere ellen.

Mint 1849 után, most is a passzív ellenállás lett a harc fő formája, ami kezdetben abban a jelszóban mutatkozott meg, hogy addig sztrájkolunk, míg a szovjetek ki nem vonulnak az országból. Ez a követelés irreálisnak mutatkozott, de a Munkástanácsok léte és egyre jobban való megerősödése olyan helyzetet teremtett, ami valósággal „kettős hatalom” jellegét öltötte. Egyik hatalom a szovjetek által létrehozott és támogatott bábkormány, a másik, a lakósság döntő többsége által támogatott Munkástanácsok.

A harcok befejezése után megindult és egyre nagyobb méreteket öltött a nyugatra való menekülés. Elsősorban azok menekültek, akik az előző évtizedben üldözve voltak és nem vállalták a további megalázást, üldözést, továbbá azok, akik részt vettek a harcokban és nem akartak a bosszúállás áldozatai lenni. Sokan azonban itthon maradtak és az új körülményekhez alkalmazkodva, más módszerekkel folytatták a harcot.

Röpcédulákkal, falfeliratokkal árasztották el a városokat. Szinte mindenhol olvasható volt a kis versike, ami nem volt műalkotás, de híven tükrözte az emberek gondolkozását.

Hazudnak rendületlenül

Ne higgy nekik magyar,

Oroszbérenc a kormány

Tűnjenek el hamar!

Az ellenállás egyik központja volt a Péterfy Sándor utcai kórház, melynek egyik hőse a fiatal, végzős orvosjelölt Tóth Ilonka volt. Itt szerkesztették az illegális „Élünk" című lapot Obersovszky Gyula és Gáli József irányításával. A lap nagyban hozzájárult az emberek felvilágításához, a remény életbenntartásához.

A Munkástanácsok megerősödéséhez és sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy az egész haladó világ közvéleménye és a legtöbb kormány elitélte a szovjet beavatkozást. Sok országban nagyméretű tiltakozó gyűléseket szerveztek a szovjet követségek és a beavatkozást támogató kommunista pártok székházai előtt. A nyugati kommunista pártokból milliók léptek ki, csalódva és kiábrándulva a tapasztalt politika miatt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt folyamatosan napirenden volt a „magyar kérdés”

A nemzetközi közvélemény és az egységes itthoni eszmei ellenállás egyre nagyobb erőt adott a Munkástanácsoknak. Egyes nagyobb városokban, pl. Miskolcon, Debrecenben, Pécsett, Győrben, a valódi hatalom a Munkástanácsok kezében volt.

A forradalom napjaiban alakult gyárőrségek még megmaradtak, Így a munkástanácsok kezében még fegyveres erő is volt. Az üzemekben ők gyakorolták a munkáltatói jogokat. Ők határozták meg, hogy a régi vezetők közül ki maradhat meg a gyárban. Több helyen még a szovjetekkel is tárgyaltak. Követeléseik teljesítésétől függött, hogy felveszik e a munkát. Befolyásukat igyekeztek kiterjeszteni a rendőrségre is. Ellenőrizték a letartóztatások törvényességét, igyekeztek kiszabadítani a politikai okokból lefogottakat. Tiltakoztak az ellen, hogy az ÁVH tagjait átvegye a rendőrség. Részt vettek a közellátás megszervezésében, ami a kialakult helyzetben, a felvásárlási láz következtében kritikus volt. Beleszóltak a piaci árak alakulásába. A lakásproblémák megoldásába, az energia igazságos elosztásába

Az országos sztrájk, a passzív ellenállás, a munkástanácsok erősödése arra késztette a Kádár-kormányt, hogy a szovjet hadsereg mellett saját fegyveres erőre tegyen szert. A szovjetekkel visszatérő pufajkások, a hozzájuk csatlakozó Pártfunkcionárusok és a volt ÁVH tisztjei létszámban alig érték a 2-3000 főt. Szükség volt a honvédség hivatásos állományára, hogy a meginduló fosztogatásokat megakadályozzák, az akadozó közellátást segítsék, a honvédségi objektumokat őrizzék, stb. Az állományt a tiszti nyilatkozat aláírására kényszeríttették azzal, hogy aki nem írja alá, azt azonnal leszerelik. A tisztek döntő többsége egzisztenciális kényszerből aláírt, - azért, mert KÁDÁR BEJELENTETTE, HOGY A FORRADALOMBAN VALÓ RÉSZTVÉTELÉRT SENKIT NEM VONNAK FELELŐSÉGRE - de legtöbben nem értettek egyet a pufajkások embertelen módszereivel és ennek hangot is adtak. Ezek sorsa rövidesen a megvetés és elmarasztalás volt a hatalom részéről. Mindenesetre a Honvéd Karhatalom jó volt arra, hogy a közbiztonságot úgy-ahogy fenntartsa, biztosítsa az élet megindulását. Így a Pufajkások megkezdhették a forradalomban részt vett fegyveresek és politikusok letartóztatását.

Közben a forradalom két legnagyobb vidéki központjában, Miskolcon és Győrött november közepére nagyjából visszaállt a nov. 4-ét megelőző helyzet. Borsodban a helyi pártvezetés és a szovjetek kénytelenek voltak bevonni a hatalomba Földvári Rudolfot a Megyei Munkástanács egyik vezetőjét. Sikerült hazahozatni és a vezetésbe is bevonni a munkástanács többi elhurcolt tagját is . Ennek az ára a munka felvétele volt. Győrött a vagongyár munkástanácsa vette kezébe a város és a megye irányítását. Sikerrel léptek fel a lefogottak kiszabadítása érdekében. Küldötteik bekerültek a megyei tanácsba, vagongyári munkás lett a városi tanács elnöke.

A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács /KMT/ nov.14-én alakult meg. Ez azért volt veszélyes a hatalom számára, mert már a megalakulása napján több vidéki munkástanács is elküldte képviselőit és így tovább erősödött a „kettős hatalom veszélye”

A kormány rövidesen kénytelen volt fogadni a KMT küldöttségét, amit Rácz Sándor és

Bali Sándor vezetett. Azonban a kormány és a munkásküldöttség álláspontja között olyan nagy volt a különbség ami áthidalhatatlan volt, a tárgyalások megszakadtak. Pedig mindkét félnek fontos lett volna a megegyezés. A KMT ezzel bizonyította volna, hogy az egész ország mögötte áll, de azt is érezték, hogy a sztrájkot nem lehet a végtelenségig folytatni. A kormány is kényszerhelyzetben volt, Mert eredményt akart felmutatni, főleg a szovjeteknek, mielőtt azok meg nem unják a kormány tehetetlenségét és félre nem állítják.

Közben a Jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imrével is kereste a kormány a kapcsolatot. Szerették volna megnyerni maguknak akár a kormányba való bevonás árán is. Nagy Imre azonban hajthatatlan volt, ezért az Elnöki Tanács nov.12-én felmentette.

A KMT azért, hogy pozícióját erősítse, november 16-án /a sztrájkjog fenntartása mellett / elrendelte a munka felvételét. Ezzel egyideüleg november 21-re a Nemzeti Sportcsarnokba összehívta az ország összes munkástanácsának képviselőjét, hogy ott megalakítsák az Országos Munkástanácsot.

November 21-én annak ellenére, hogy a KMT az országos gyűlés megtartását előzetesen egyeztette a szovjetekkel, és a tárgyalásokra ők is meg lettek híva, Kádár kormány képviselőivel együtt, a Nemzeti Sportcsarnokot szovjet tankok vették körül és nem engedélyezték a gyűlés megtartását. Ekkor a küldöttek az Akácfa utcai székházba mentek és itt tartották meg a gyűlést. Ide azonban a vidéki küldötteknek csak töredéke fért be. Itt határozták el az Országos Munkástanács megalakulását, és úgy döntöttek, hogy a KMT képviselje a vidéki munkástanácsokat is, mivel ezt már a Kádár kormány elismerte és így már legitimitással rendelkezett.

A kormány azonban tárgyalás helyett, másnap megjelentette a munkástanácsok jogállásáról szóló, törvényerejű rendeletet, amelyik figyelmen kívül hagyta a KMT- vezetőivel előzőleg egyeztetett javaslatokat.

Hosszas tárgyalások után november 21-én sikerült megegyezni a jugoszlávokkal, ennek értelmében a Kádár kormány írásos garanciát ad Jugoszláviának, amelyben kijelenti, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelőségre vonni, ennek nyomán a csoportszámára nyújtott menedékjog megszűnik és Nagy Imréék a követséget elhagyhatják. Délután szovjet autóbusz várta az épületből távozókat, ez azonban nem a lakásukra, hanem a mátyásföldi szovjet parancsnokságra vitte őket, ahonnan másnap repülőgépen Romániába, a Bukarest melletti Snagovba szállították a csoportot.

November 21. És 22. én a Kádár-kormány két fontos „eredményt” köszönhet a szovjeteknek.

Negyvennyolc óra alatt megszabadult két olyan fontos erőtől, amelyik legitimitását fenyegethette. Az Országos Munkástanács valóságos létrejöttétől valamint Nagy Imre és Társainak mind kellemetlenebbé váló jelenlététől.

Feltétlenül meg kell emlékezni a nemzeti ellenállás egyik látványos megmozdulásáról a nov-23-i néma tüntetésről. A tüntetés szervezői abban állapodtak meg, hogy a forradalom kezdetének egyhónapos fordulóján délben egy órán keresztül álljon meg az élet! S valóban délben elnéptelenedtek az utcák. Egy lelket sem lehetett látni. Még a járőröző karhatalmisták is a kapualjakba húzódtak és onnan lesték a néma utcákat. Félelmetes volt a hallgatás. Az egész nemzet egy volt a némaságban!

December 2-án összeült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága. A fő téma az okt-nov-i események értékelése volt. Határozat született, hogy az eseményeket egyértelműen ellenforradalomnak kell minősíteni! Itt fundálták ki azt a négy okot, am az okt.23-i ellenforradalom kirobbanásához vezetett:

A Rákosi-Gerő klikk által elkövetett hibák és bűnök.

A Nagy Imre- Losonczy féle pártellenes csoport tevékenysége.

Hazai ellenforradalmi /Horthy-fasiszta, kapitalista, földesúri / törekvések.

Nemzetközi imperializmus bomlasztó tevékenysége.

Mondani sem kell, hogy ez az értékelés olyan erőltetett és távol áll a valóságtól, mint a Marxizmus-Leninizmus legtöbb „tanítása”. Arra azonban jó volt a határozat, hogy amennyiben ellenforradalom volt, akkor annak résztvevői és irányítói ellenforradalmárok, akiket a szocializmus megmentése érdekében üldözni kell. Szabad utat kapott tehát a megtorlás!

December első napjaiban megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Százával kerültek börtönbe azok, akik valamilyen módon a pufajkások látóterébe kerültek. A letartóztatottakat a legtöbb eseten kegyetlenül bántalmazták, az elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit nem közöltek. Legfőbb módszer a fényképek alapján történő ” begyűjtés” volt. Ugyanis a forradalom napjaiban nagyon sokan fényképeztek. Ezek közül százával jelentek meg a különböző nyugati képeslapokban. Akit egy ilyen fotón felismertek, az elegendő ok volt az előzetes lefogáshoz. Mert, ha ott volt az illető akkor már részt is vett az eseményben. Ha véletlenül fegyver is volt az illetőnél, akkor ha egyszer sem sütötte el a fegyverét, „számszerint meg nem állapítható gyilkossággal” lett vádolva. Ezért egy idő után a nyugati lapokban a forradalomról közölt fotókon az emberek arcát letakarták, hogy ne lehessen azokat felismerni.

Nem érdektelen megnézni, hogy ezekben a hetekben a vezető nyugati lapok hogyan értékelték a magyarországi helyzetet és ezen belül a Kádár-kormány helyzetét:

„A párizsi Le Monde, amely az egész világ egyik legjobban értesült és szerkesztett napilapjának számít, arról ír, hogy a nyugati hatalmaknak meg kellene vonniuk az elismerést a Kádár-féle bábkormánytól. Nem elég megbélyegezni a Szovjetunió magyarországi beavatkozását. A nyugati hatalmaknak másfajta békés eszközök is rendelkezésükre állnak ahhoz, hogy Moszkvát a magyar nép kívánságainak tiszteletben tartására kényszerítsék. Ez pedig az elismerés megvonása a Kádár-féle kormányzattól.

A Le Monde megállapítja, hogy Kádár-csoportot semmiféleképpen sem lehet Magyarország törvényes kormányának tekinteni, mert az 1949-es alkotmány durva megsértésével alakult meg, egy külföldi hatalom segítségével……A Kádár-kormány hatalma nem terjed a szovjet páncélos kocsik lőtávolságán túlra. Az egész lakósság kifejezésre juttatta kívánságát, hogy Nagy Imrének az alkotmány értelmében egyedül törvényes kormánya kerüljön ismét hivatalba. Az elismerés megvonása tehát a nemzetközi és magyar jog szerint egyaránt indokolt lenne. Más kérdés persze, hogy politikailag célszerű-e visszahívni a nyugati államok követeit….

Az Economist hosszú cikket szentel az oroszok és a Kádár-féle bábkormány magyarországi nehézségeinek. Amikor az orosz tankok ismét begördültek Budapestre, sokan úgy vélték, hogy a kommunista uralom és az orosz megszállás ellen irányuló magyar szabadságharc elfojtása mindössze órák kérdése. Alaposan tévedtek számításaikban. A bányákban és a gyárakban még mindig nem indult be a rendszeres munka. Az egyre fokozódó üldöztetés ellenére még ma is a munkástanácsok kezében van az igazi hatalom.

Akármi történik a közeljövőben a magyarokkal, Végzetes csapást mértek az orosz uralomra."

December 4-re nőtüntetést szervezett a KMT és az Élünk c. lap körül tömörülő ellenzéki csoport. A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták várták. Közbelépésükre azonban nem került sor. Mert megjelent a helyszínen az éppen Magyarországon tartózkodó és az eseményekről értesülő K.P.S. Menon, India nagykövete és előtte nem akarta magát a hatalom kompromittálni. Így a tüntetők megtarthatták a megemlékezést és elhelyezhették a magukkal hozott virágokat az ismeretlen katona emlékművénél.

Válaszul a kormány december 6-án szimpátiatüntetést szervezett maga mellett. Erős katonai fedezet mellett, - melyben szovjet katonák mellett elsősorban pufajkások vettek részt – alig ezer fő, vörös zászlók alatt vonult végig a. Körúton. A fegyveres fedezet ellenére az emberek a Nyugati pályaudvarnál megtámadták a felvonulókat. Kiáltozásokkal, kődobálással zavarták a felvonulókat. A pufajkások lövésekkel válaszoltak. Az elkeseredett és feldühödött emberek több pufajkástól elvették a fegyverét és lövöldözés kezdődött. Természetesen a túlerő győzött és a tömeg szétfutott. Néhányat sikerült a pufajkásoknak elfogni és közülük néhányat a helyszínen agyonlőttek. Ebben az akcióba minden valószínűség szerint Horn Gyula is részt vett. Szerepét a „ Deport 56" nevű szervezet vizsgálja de az erre vonatkozó adatokat „ gondos kezek” eltüntették

A budapesti Nyugati pályaudvar melletti vérengzés után országszerte megindult a tüntetők elleni fegyverhasználat, ami számos városban, de kisebb településeken is , véres sortüzekhez vezetett. Miskolc, Gyoma, Zalaegerszeg, Kecskemét, Eger voltak az ismertebb sortüzek helyszínei, de az összes fegyverhasználati helyszín száma megközelíti a százat, melyek sok halott és sebesült áldozatot követeltek. A legtöbb áldozatot a december 8-án Salgótarjánban leadott sortűz követelte. Itt 200-nál több halott és sebesült maradt a kövezeten. A legtöbb halottat és sebesültet hátulról, menekülés közben érte a lövés. A sebesültek jelentős részét a hozzátartozók nem merték jelenteni, hanem később más sérüléssel jegyezték be a kórházakban, hogy így elkerüljék a felelőségrevonást.

A salgótarjáni vérengzés hírére a KMT december 11-12- re általános sztrájkot hirdetett.

A kormány dec. 11-én tárgyalások ürügyével a Parlamentbe csalta a KMT vezetőit, Rácz Sándort és Bali Sándort. Itt már várták őket és tárgyalás helyett letartóztatták mindkettőjüket.

Ezen a napon fosztották meg a munkástanácsokat a mögöttük álló fegyveres erőktől, az üzemek munkásokból álló őrségeitől, arra hivatkozva, hogy oda ellenforradalmi elemek szivárogtak be. Elrendelték a gyülekezési tilalmat, mely szerint, három embernél több nem gyülekezhet. Aki ezt megszegi, gyűlést vagy felvonulást szervez, az öt évig terjedő börtönnel büntethető, de egy éves büntetéssel büntethető az is, aki csak rész vesz ilyen megmozduláson.

A következő napon dec. 12-én kimondták a statáriumot, ami elsősorban a fegyverrejtegetést büntette. Ez a rendelet 1960-ig volt érvényben. Ez idő alatt több száz forradalmárt állítottak statáriális bíróság elé ahol számtalan halálos és „kegyelemből” életfogytig tartó ítélet született.

December 13-án elrendelték az internálótáborok felállítását, ahol a „megbízhatatlan” egyéneket, akár hat hónapig, bírói ítélet nélkül fogva lehetett tartani és ezt még kétszer hat hónappal meg letetett hosszabbítani.