A II. Világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában 1937. június 7-én kezdődött és Japán kapitulációjával, 1945. szeptember 2-án ért véget. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.

A harcokban, melyek az európai, ázsiai és afrikai földrészen folytak, közel 70 nemzet vett részt. 57 millió civil és katona halálát okozták. A háború, melynek kitöréséhez nagyban hozzájárult a közvetlenül az I. világháború után, a Versailles-i béke nyomán kialakult világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelmével zárult és megalapozta az azt követő, mintegy negyvenéves szembenállást, a hidegháborút.

Előzmények

Az I. világháborút lezáró Versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette náci párt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Miután 1934-ben megszerezte magának a köztársasági elnöki címet is, Hitler lett a német „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a németlakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így aztán 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre.

Noha Olaszország a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, elégedetlen volt az elért eredményekkel, és ott már 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini Fasiszta Pártja. A húszas években itt is totális diktatúra épült ki, amely azonban kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai náci puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez (az Etiópia ellen vezetett hadjárat elidegenítette őket a britektől és a franciáktól, a spanyol polgárháborúban pedig közösen támogatták Francisco Franco jobboldali hadait). 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a szudéta-válság kirobbantása után a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia pedig önálló állam lett. 1939. április 7-én pedig olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó Danzigi korridor miatt. Nagy-Britannia és Franciaország - noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg - katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére. Ennek érdekében a Szovjetunióval is tárgyalásokat kezdtek, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződést megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen Besszarábia, valamint Románia egyes területei. A német érdekszféra részévé nyilvánították, Lengyelországot pedig a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.

Az Egyesült Államokban a háború elején sok tekintetben a húsz évvel korábbihoz hasonló helyzet alakult ki. Az amerikai közvélemény nagy része - miközben Nagy-Britanniával és Franciaországgal szimpatizált - ellenezte a háborúba való bekapcsolódást. Mindenesetre a Roosevelt vezette kormány már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry). 1940-ben, miután Franciaországot lerohanták a németek, az USA - támaszpontokért cserébe - 50 rombolót adott át Angliának, és nyersanyagszállításokkal is segítette. 1941. március 11-én megszületett a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act), amely lehetővé tette, hogy az USA fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítson szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi semleges álláspontját.

A háború Európában

A lengyelországi hadjárat

Német csapatok díszszemléje Varsóban, 1939. október 5.

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határmenti kisváros rádióállomását. Szeptember 1-jén 4.45 perckor a német haderő átlépte a lengyel határt. Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent, ezt azonban még hosszú ideig nem követték komoly hadműveletek a nyugati fronton („furcsa háború”).

Szeptember 3-án, a „brombergi véres vasárnap”-on a Wehrmacht elől visszavonuló lengyel hadsereg alakulatai német civileket végeztek ki Brombergben (mai nevén Bydgoszcz). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de a történészek becslései 349 és 5437 közé teszik.

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. A fő csapást von Kluge tábornagy csapatai Pomeránia és Kelet-Poroszország, von Rundstedt tábornagy pedig Szilézia felől mérte Varsó irányába. Szeptember 9-én megközelítették Varsót, 13-án átlépték a Visztulát, szeptember 17-én bekerítették a lengyel fővárost - amelyet súlyos légitámadás is ért. A város szeptember 27-én esett el. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov-Ribbentrop paktumban megállapított területeket.

A furcsa háború és a szovjet-finn háború

A nyugati fronton kezdetben meglehetősen lassan és lényegében meggyőződés nélkül folytak az eredetileg eltervezett offenzíva előkészületei, noha a franciák és a kontinensre átkelt brit expedíciós hadtest minimális német erőkkel állt szemben. Gamelin francia tábornok szeptember 12-i gyenge támadása nem vezetett eredményre, majd a gyors lengyel összeomlás után levették az offenzíva tervét a napirendről. Ezt követően lényeges hadicselekmények 1940 tavaszáig nem történtek. A szövetséges légierő tevékenysége is kimerült abban, hogy náciellenes röpcédulákat szórt a német városok fölött. (Furcsa háború)

Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban követelte az Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadását Finnországtól, cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította az ultimátumot, amit november 30-án szovjet hadüzenet követett. A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A franciák és angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. Mire az erről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február 11-19-én áttörték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat; március 3-án elfoglalták Viborgot, és március 12-én békét kötöttek. Az új határ a szovjet ultimátumban megszabott vonalat követte.

A háború első nagyobb tengeri ütközetében 1939. december 13-án Dél-Amerika partjainál a brit flotta megrongálta és a Montevideo-i kikötőben körbezárta az Admiral Graf Spee zsebcsatahajót, melyet saját legénysége a La Plata folyó torkolatánál elsüllyesztett.

Dánia és Norvégia megszállása

Március 20-án Franciaországban megbukott a Daladier-kormány, és Paul Reynaud lett az új miniszterelnök. Elődjénél határozottabb háborús intézkedésekre készült, a németek azonban megelőzték. Április 9-én ultimátumot nyújtottak át Dániának, és ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, a hadművelet azonban összességében kudarcot vallott. A norvégiai hídfőket – köztük a legfontosabbat, Narvikot – a britek egészen júniusig tartották, Franciaország összeomlása után azonban kénytelenek voltak kiüríteni. A megszállt Norvégiában Vidkun Quisling vezetésével alakult nácibarát kormány.

Május 10-én Londonban - elsősorban a norvégiai események hatására, noha megérkeztek az első hírek a Franciaország Hollandia és Belgium elleni német támadásról is - megbukott Neville Chamberlain kormánya. Az új miniszterelnök Winston Churchill lett, aki a toryk mellett a munkáspártot is bevonva alakított háborús kabinetet.

A franciaországi hadjárat

Ugyanezen a napon a németek megindították támadásukat a nyugati fronton. von Brauchitsch tábornok parancsnoksága alatt 110 hadosztály állt: von Bock tábornok a belga és a holland határ mentén, a középső szakaszon (Meuse) von Rundstedt, délen von Leeb csoportja. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. (Kesselring repülői Rotterdamot szinte folyamatosan bombázták). Öt nap alatt – nem zavartatva attól, hogy a hollandok nagy területeket árasztottak el, hogy lassítsák a német előrenyomulást – elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el.

A szövetségesek Gamelin tábornok főparancsnokság alatt 110 hadosztállyal rendelkeztek. Mind tüzérség, mind légierő, mind páncélosok tekintetében szám szerinti fölényben voltak, azonban erejüket nem voltak képesek összpontosítva bevetni. Különös hátrányt jelentett, hogy páncélosaikat csak a gyalogság támogatására használták. Giraud tábornok 7. hadserege a tengerparton észak felé indult, hogy a védekező belga haderőhöz fölzárkózzon - hasonlóan ahhoz, ahogy az az I. világháborúban történt. Ezzel azonban szinte besétált a németek által állított csapdába. Rundstedt páncélosai (hét páncéloshadosztály) ugyanis villámgyorsan átkeltek az Ardenneken (a szövetségesek úgy vélték, hogy tankokkal képtelenség áthatolni az erdős hegyes terepen), 15-ére áttörték a frontot, majd a szövetségesek hátában a tenger felé nyomultak előre. Sorra elfoglalták a kikötőket, elvágták a Belgiumban harcoló - főleg brit - csapatokat. Majd - Hitler parancsára - az utolsó még szabad kikötő, Dunkerque ellen átmenetileg, egy napig leállították a támadást; ennek köszönhetően tudtak a szövetségesek mintegy 330 000 embert kimenteni Angliába.

Június 5-én a németek a Somme vonalán indították meg új támadásukat, és 14-én bevonultak Párizsba.

Június 10-én, hogy ki ne maradjon a sikerből Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok meginduló támadása azonban nem tudta áttörni az Alpok és a Földközi-tenger közötti sávon kiépített francia védelmi vonalat.

Paul Reynaud kormánya a németek elől Bordeaux-ba menekült, majd lemondott, és az első világháború hőse, a 84 éves Pétain marsall alakított új kormányt, amely fegyverszünetet kért a németektől. Hogy a franciákon elégtételt vegyen, a fegyverletételről szóló egyezményt Hitler ugyanabban a francia nemzeti ereklyének tekintett vasúti kocsiban (Compiègne-i vagon) íratta alá a francia küldöttséggel, amelyben a német kapituláció történt 1918-ban. Ezek után Franciaország északi része – benne Párizs és az Atlanti-partvidék, Franciaország területének mintegy háromötöde – a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt.

A kapitulációt közvetlenül megelőzően Charles De Gaulle tábornok Angliába menekült, ahol meghirdette a németellenes harc további folytatását, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. A tengerentúli francia gyarmatokon – elsősorban az Észak-Afrikában, amelynek Darlan tengernagy volt a kormányzója – állomásozó katonai erőket felszólította a hozzá való csatlakozásra, azok azonban ingadozva ugyan, de elismerték a Vichy kormányt.

1940. július 3-án az angolok - noha Pétain ígéretet tett, hogy nem engedi meg, hogy a francia hajók német kézre kerüljenek és Anglia ellen használják fel őket - felszólították az Oranban és Mers el Kebírben állomásozó francia flottaegységeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, vagy fussanak be semleges kikötőbe. Miután a franciák elutasították az ultimátumot, a britek tüzet nyitottak a francia hajókra, többet elsüllyesztettek, megrongáltak, köztük a francia flotta legkorszerűbb egységét a Richelieu csatahajót.

1942. november 13-án, miután amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy kormányzat irányítása alatt maradt részét is. A flotta Toulonban állomásozó hajóit a francia tengerészek a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztették, hogy ne kerüljenek német kézre.

Az angliai csata

A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Angliával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Angliában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge csoport fontolgatta (elsősorban Lord Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette: „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin és harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részéi a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”

Mindazonáltal a franciaországi hadjárat befejezését követően azonnal megkezdődtek az Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka (Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német haditengerészet - elsősorban Reader admirális - ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe teljesen légifölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő (RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju 88-as, Dornier 17-es, Heinkel 111-es kétmotoros közepes bombázógép alkotta (ezek közelébe sem jöttek, azoknak a nehézbombázóknak, amelyeket a szövetségesek később a Németország elleni légiháborúban bevetettek), amelyek franciaországi és belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket Messerschmitt Bf 109-es és kisebb számban kétmotoros ME 110-esek kísérték. A ME 109-es gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta a németek számbeli fölényét, hogy az angolok - egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével - olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a lelőtt német gépek személyzete - mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie - fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők voltak. (Természetesen a légiütközetek során közülük is sokan elestek, vagy megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt angol pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt.) A németek így sorra veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF vadászszázad személyzetét a megszállt országokból menekült pilóták adták. Akadtak közöttük franciák, lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai önkéntesek is.

Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669 gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban alig haladta meg az 1000 gépet. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok - elsősorban London - elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását.

A balkáni hadjárat

Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941. februárjában jóváhagyták a Barbarossa tervet, a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a balkáni helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták Görögországot. Mussolini a hadjárat megindításáról nem tájékoztatta a németeket; ezzel azt kívánta jelezni, hogy Olaszország Németországgal egyenrangú nagyhatalom (korábban Hitler sem adott előzetes tájékoztatást az olaszoknak, és ez sértette a Ducet). A három olasz hadosztály - a Ferrara, a Centauro és a Siena - a tengerpart mentén indította meg az offenzívát, a Giulia, a Parma és a Piemonte hadosztály célja pedig az volt, hogy Makedónián keresztül elérje Theszalonikinél az Égei-tengert. November 5-én azonban az olasz támadás elakadt, a görög haderő pedig november 14-én ellentámadásba ment át és bekerítéssel fenyegette az olasz balszárnyat, amelyet Albániába kellett visszavonni. Decemberre az olaszokat teljesen sikerült visszaszorítani, és a frontvonal már albán területen húzódott. Az olasz-görög konfliktusban Jugoszlávia semlegesnek nyilvánította magát, de a németek erős diplomáciai erőfeszítéseket tettek, hogy a délszláv államot a tengelyhatalmak mellé állítsák. (Részben ennek részeként született meg a magyar-jugoszláv „Örök barátsági szerződés is” december 12-én.) 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott is a háromhatalmi egyezményhez. Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és a Simovic tábornok vezetésével megalakult új kormány érvénytelenítette a csatlakozást.

A németek a már a szovjet határok felé felvonuló csapataikból jelentős erőket (mintegy 35 hadosztályt) csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult április 6-án, List, Dietrich és Richthofen tábornokok irányítása alatt. (Teleki Pál magyar miniszterelnök látva, hogy nem képes megakadályozni az ország végleges besodródását a háborúba a németek oldalán, április 3-án öngyilkos lett). A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot; az Ante Pavelic vezetésével megalakult usztasa állam lényegében német-olasz gyámság alatt állt. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok találkoztak az Ohridi-tavaknál, majd görög területre lépve folytatták az offenzívát, áttörték a határ mentén húzódó Metaxas-vonalat, és három nap alatt elfoglalták Athént. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak védelmi vonalat kialakítani (itt a legkeskenyebb a félsziget), a gyorsan támadó németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország is megadta magát, a briteket kivonták. II. György király Angliába menekült.

A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel – súlyos veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. Ez volt a világ első kizárólag ejtőernyősökkel végrehajtott hadművelete. A támadást 1941. május 20.-án indították meg a németek.A hadműveletet a Luftwaffe irányította,és a 4.légiflotta alá rendelt XI.légihadtest – tulajdonképpen légideszant erő – és a VIII. légihadtest hajtotta végre a haditengerészettel karöltve. A hadművelet jelentősen befolyásolta a további ejtőernyős alakulatok és akciók fejlesztését, így a német légierő