5. rész Megtorlás és restauráció

Mint az előző fejezetben láttuk, a Szovjet Hadsereg hatalmas erőkkel / 19 hadosztály, 200.000 katona, 3000 harckocsi , légierő, tüzérség / valóságos háborút folytatva, néhány nap alatt megtörte a szervezett fegyveres ellenállást. Ez elsősorban azért történhetett meg, mert a 100.000 fős Magyar Hadsereg, áruló vezetőinek aknamunkája nyomán tétlen maradt. Az ellenállás elsősorban azoknak a forradalmároknak az érdeme, akik október 23 és 28 között győzelemre vitték a forradalmat és november 4után is folytatták a harcot, amíg az ellenállásra a legkisebb remény is megvolt.

A szervezett ellenállás megszűnte után, kisebb csoportok még elszigetelt ellenállást fejtettek ki, de ez a végső "eredményt" a forradalom fegyveres leverését nem befolyásolta. Ezután az volt jellemző. Ez jellemezte a lakósság hangulatát, a megszállással és a Kádár-kormánnyal szembeni hozzáállással kapcsolatban.

A szovjet páncélosok mögött visszasompolygó, pufajkába öltözött ÁVH-s tisztek párt és állami funkcionárusok kezdték meg, az elsősorban bosszú által vezérelt "rendcsinálást".A szovjetek által fenntartott hatalom és a levert nemzet közötti egyenlőtlen küzdelem végkifejlete nem lehetett kétséges. Mégis a harc csak december 12-én dőlt el, amikor az előző napok párthatározata alapján, országszerte, a legdrasztikusabb módszerekkel, békés tüntetőkre leadott sortüzekkel kezdődött meg az a megtorlássorozat, ami 1963-ig, az úgynevezett "nagy amnesztiáig" tartott.

11-én bevonták az üzemi őrségek fegyvereit.

12-én bevezették a statáriális bíráskodást.

13-án elrendelték az internálótáborok felállítását.

Az üzemi őrségek lefegyverzésével megfosztották a munkástanácsokat attól az egyetlen fegyveres erőtől, ami esetleg ellensúlyt képezhetett volna a pufajkások túlkapásai ellen, a munkások védelmében.

A statáriális bíróság bevezetése elsősorban a forradalom fegyveres harcosai ellen irányult, akik a harcok után nem dobták el fegyvereiket, hanem félretették, hátha szükség lesz még azokra. Ezektől a "fegyverrejtegetőktől" féltek, mert minden puska, géppisztoly, veszélyt jelentett a hatalomra. A statáriális bíráskodás 1960-ig fennmaradt.

Az internálótáborok felállítását az tette szükségessé, hogy a börtönök lassan telítődtek, a rendőrségeken és a bíróságokon nem volt hely az előzetes fogvatartottak részére a tárgyalásokig. A rendelet szerint bárkit internálni lehetett 6 hónapra előzetes bírói ítélet nélkül. Ezt még kétszer 6 hónapig meg lehetett hosszabbítani. Tehát másfél évig ítélet nélkül tarthatták fogva a gyanúsítottakat, a"veszélyes, gyanús" egyéneket. Az internálótáborokban fennállásuk alatt közel 16.000 embert tartottak fogva. Ezek legnagyobb részben a munkástanácsok, a különböző Forradalmi és Nemzeti Tanácsok tagjai voltak.

A statáriális bíráskodás és internálások mellett rendszeresek voltak a különböző városi, járási, megyei pufajkás és nyomozó egységek magánakciói. Ugyanis főleg az ÁVH volt tagjaiból hozták létre a rendőrkapitányságok nyomozóosztályait és alosztályait. Ezek a letartóztatások és kihallgatások legtöbbször a személyes bosszú megnyilvánulásai voltak. A vallatások rendszerint veréssel, megalázással kezdődtek, nem egyszer kínzással sőt gyilkossággal végződtek.

A fokozódó terror elől megindult a tömeges menekülés. Először Ausztria felé indult meg a menekültáradat. Ezek golyószóróval felszereEz rövidesen olyan méreteket öltött, hogy előbb szovjet, majd később pufajkás alakulatok próbálták megakadályozni, hogy az ország színe- java, a fiatalok, az értelmiségiek elhagyják az országot. Ebben a "munkában" kiemelkedő szerepe volt annak a pufajkás egységnek, amit Budapestről vezényeltek le az osztrák határra. lt gépkocsikkal vadásztak a "disszidálókra" és aki felszólításra nem állt meg, azt kegyetlenül lelőtték. Sokszor már osztrák területen érte a menekülőt a halálos sorozat. Ekkor a határt megsértve, osztrák területről hozták vissza az áldozatot, hogy a bűnjelet eltüntessék.

Ezekben az akciókban jeleskedett Horn Gyula is, aki a december 6-i Nyugati pályaudvarnál történt dicstelen szereplése után, az osztrák határra lett levezényelve.

Arra is nem egy példa van, hogy "megbízható elvtársak" menekültnek álcázva magukat, a menekülttáborokban szimatoltak forradalmárok után és sokszor megtették azt, hogy prominens 56-os harcosokat elraboltak, majd visszahurcolták Magyarországra, hogy itthon vonhassák felelőségre és ítélhessék el.

Az osztrák határ lezárásáig közel 150.000 ember menekült ki az országból Ausztria felé. Ezután Délre, Jugoszlávia felé indultak a menekülők. Az itteni határ lezárásáig erre is mintegy 50.000 embernek sikerült kimenekülnie. Összesen 200.000 ember hagyta el az országot, akiknek reményük sem volt arra, hogy valaha is hazatérhetnek. Ez is vérveszteség volt! Sokkal nagyobb, mint bármilyen elkeseredett ellenállás esetén történt volna. -Mohácsnál 20.000, a Don-kanyarban 60.000 halott volt Magyarország vesztesége.-

1957. februárjában hívták életre a Munkásőrséget. Ezt a szervezetet elsősorban az elrettentés, a "belső ellenség" elleni fegyveres leszámolás céljából hozták létre. Vezetői, parancsnokai, elsősorban a volt ÁVH tagjaiból, az állami és pártapparátus, valamint a Honvédség legöntudatosabb tagjaiból lettek kiválogatva. A Munkásőrség tagjai számtalan kedvezményt kaptak, -munkahelyi kedvező beosztás, lakáskiutalás, külföldi üdülés, stb. - hogy egzisztenciálisan is a rendszerhez kössék őket.

A Munkásőrség a következő évtizedek folyamán 60.000 fős párthadsereggé fejlődött és egész 1989-ig a kommunista rendszer legfőbb támasza volt. 1989. október 23-i lefegyverzése a  "rendszerváltó 56-os forradalmárok" sikeres akciója volt.

Ugyancsak 1957 februárban hívták életre a Népbíróságok intézményét. Itt a bíró mellett un. népi ülnökök osztották az "igazságot". El lehet képzelni, milyen "elfogulatlan" igazságos ítéletek születhettek az "ellenforradalmárok" elleni perekben, amikor az ülnökök, a forradalom alatt elkergetett párttitkárok, T.SZ. elnökök, esetleg meglincselt ÁVH-sok hozzátartozói voltak.

1957 márciusra a szakszervezetek gerincét is megtörték. A munkásság, a nemzet érdekeit valóban képviselő szakszervezeti vezetőket leváltották, gyakran le is tartóztatták, vagy "csak" internálták, működésüket látszattevékenységekre korlátozták.

A forradalom alatt feléledő ifjúsági szervezeteket feloszlatták, működésüket betiltották. Volt vezetőiket, szervezőiket különböző ürügyekkel letartóztatták, vagy internálták, de mindenképpen zaklatásnak voltak kitéve. Ennek áldozatai elsősorban azok a papok voltak, akik a cserkészcsapatokat szerették volna újraszervezni. Egyetlen ifjúsági szervezet, a Kommunista Ifjúsági Szövetség a KISZ működését engedélyezték illetve szorgalmazták.

1957elején a pártvezetés Romániába küldte Kállai Gyulát, hogy a Snagovban deportált Nagy Imre és társai körül szimatoljon, van e lehetőség Nagy Imre, vagy a környezetében lévők valamelyikének a "megdolgozására", a Kádár vezette kormánnyal való valamilyen együttműködésre. A deportáltak ekkor még szinte egységesen álltak ki Nagy Imre mellett, ami, - mint a későbbiekben, a Nagy Imre per tárgyalásánál látni fogjuk - már nem volt ilyen egyértelmű. Kállai Gyula eredménytelen küldetése után határozták el Kádárék, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítják. Ez egybeesett a Szovjet és a többi un. népi demokrácia vezetőjének, - elsősorban az NDK vezetőjének - álláspontjával is.

A Nyugati világ ezzel szemben, szinte egységesen ítélte el a szovjet beavatkozást és vonta kétségbe a Kádár-kormány legitimitását.

Az ENSZ 1957. januárjában különbizottságot hozott létre a "Magyar ügy" megtárgyalására és kivizsgálására. Az ENSZ főtitkára Budapestre akart utazni, hogy személyesen győződjön meg a helyzetről, a magyar hatóságok azonban ezt nem engedték meg. Lépésüket azzal indokolták, hogy ami itt történik az "magyar belügy" és a látogatás és az ENSZ akciója beavatkozás a magyar belügybe.

Ugyancsak januárban alakult meg Strasburgban a Magyar Forradalmi Tanács melynek vezetői, Kéthly Anna, Kővágó József és Király Béla lettek. Ez a Forradalmi Tanács maga köré gyűjtötte azokat a forradalmárokat, akik később az ENSZ bizottsága előtt tanúskodtak a magyarországi eseményekről. Segítette a menekültek tömegeinek elhelyezését, továbbutazását, elsősorban a fegyveres harcosoknak, mint Pongrácz Gergely, Oltványi László, vagy megszervezték az Ausztráliából, Európába visszaérkező, de Magyarországra visszatérni nem akaró sportolók segítését.

A Nyugati világ szinte egységes rokonszenvét érezve, az itthonmaradt és részben illegalitásban élő forradalmárok elhatározták, hogy március 15-én a Nemzeti ünnep eseményeit felhasználják és újból elindítják a fegyveres harcot. A MUK / Márciusban Újra Kezdjük / jelszó fogalommá vált és nagyon sokan, főleg a fiatalok reménykedtek, hogy van lehetőség a szabadságharc folytatására. A MUK lelkes szervezői azonban nem mérték fel helyesen az erőviszonyokat. A forradalom legkövetkezetesebb harcosai közül 2000 hősi halált halt a harcok alatt. Nagyon sokan, a megtorlások elől külföldre menekültek. Sokat már letartóztattak Kádár pribékjei. A pufajkások egyre erősebbek lettek. Életbe lépett már a statárium. Állt már a Munkásőrség is. Ráadásul itt volt a megszálló Szovjet Hadsereg.

Tehát a fegyveres harc újrakezdésének és sikerének semmi esélye nem volt, ellenben okot adott a Március elei tömeges "megelőző" letartóztatásokra.

A MUK " kudarca" diadal volt a hatalom részére. Ezt ki is használták, amikor márc. 21-én Moszkvába utaztak. Bizonyíthatták, hogy milyen nagy sikert értek el az ellenforradalom felszámolása terén.

Ekkor született meg a kétfrontos harc elmélete és gyakorlata. Szavakban nagy hangon hirdették, hogy egyforma harcot folytatnak egyfelől a régi Rákosi-Gerő féle baloldali elhajlók és módszereik ellen, másfelől a Nagy Imre féle revizionisták és ellenforradalmárok ellen.

A gyakorlatban azonban ez a kétfrontos harc nagyon féloldalas volt. A baloldal elleni harc kimerült abban, hogy néhány kompromittálódott Sztálinistát elitéltek, /akik rövid időn belül szabadultak / és, hogy hatalmukat megtarthassák, Rákosiék visszatérését igyekeztek megakadályozni. Ebben Hruscsov is segítségükre volt, amikor Rákosit a távoli Krasznodárba költöztette, hogy minél távolabb legyen a politika helyszínétől.

A jobboldal elleni harcot viszont letartóztatások, internálások tízezrei, kivégzések százai jellemezték.

Áprilisban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban működni kezdett a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. Ez a szerv a fellebbezés lehetősége nélkül hozta meg döntéseit. Most kezdődtek meg nagy tömegben az un. 56-os perek. Ezek legtöbbje szigorúan titkos, un. duplanullás per volt. Ezeket szigorúan titkosan, zárt ajtók mögött folytatták. Csak a bíró, az ülnökök és a pert előkészítő nyomozók lehettek jelen. A vádlottaknak alig volt lehetőségük a védekezésre. A külső világtól, a rokonaiktól is el voltak zárva. Hírek nem juthattak el hozzájuk. Védelmüket csak olyan ügyvédek láthatták el, akiket a hatóságok megbízhatónak tartottak. Ezek a rendszernek elkötelezett, kommunista tudattal rendelkező elvtársak voltak, akik a bíróságok előtt sokszor többet ártottak védenceiknek mint az ügyész.

Jellemző volt később a börtönben a " börtönhumor" ami így jellemezte ezeknek az ügyvédeknek a védőbeszédét: " Tisztelt Bíróság. Védencem számára enyhe, nevelő hatású büntetést kérek. Kötél!"

Valójában ezek a zárt tárgyalások az igazságszolgáltatás megcsúfolásai voltak! A perek "legendáit" a nyomozók állították össze, nagy gonddal és hozzáértéssel, hiszen ugyanazok voltak, akik a Rákosi-idők koncepciós pereit előkészítették. - A Fő utcai Vizsgálati Főosztály nyomozói még 1961-ben is a szekrényükben őrizgették régi ÁVH-s kékparolis egyenruhájukat, és büszkék voltak múltjukra.- A perek előkészítői addig "vallatták" a vádlottakat, amíg azok nem vallották azt, amit vallatóik kívántak.

Alapvető szempont volt, hogy a politikai per látszatát elkerüljék, elrejtsék. Ezért a forradalom résztvevőből, a paragrafusok csűrés-csavarásával közbűntényes bűnözőt faragtak. Pl. Aki október 23. után bárhol fegyvert szerzett, azt "a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopással" vádolták. Ugyanis akkor senki nem vásárolhatott fegyvert, azt csak "lopni" lehetett.

Aki részt vett fegyveres harcban , az "számszerit meg nem állapítható gyilkos" lett. Ha a szovjetek rommá lőttek egy szállodát ,egy áruházat vagy bármilyen középületet, /ugyanis a forradalmárok elsősorban középületekben rendezkedtek be védelemre, hogy kíméljék a lakósság, a kis emberek lakását / akkor az ott védekező harcolók, "a népgazdaság sérelmére elkövetett különösen nagy kár szándékos okozásával álltak bíróság előtt. Tehát a forradalom hőseiből, tolvajok, gyújtogatók, rablók, gyilkosok lettek.

Előfordult, hogy a forradalom alatt közbűntényes rablók, zsebtolvajok, stricik is fegyverhez jutottak és fegyveresen folytatták megszokott tevékenységüket. Ha ilyen fegyveres került a nyomozók kezébe akkor ebből forradalmárt kreáltak. Rábeszélték, hogy vallja azt, hogy pl. Maléter hadnaggyá vagy őrnaggyá léptette elő. Ezt azután megjelentették a sajtóban, és a Fehér Könyvben és már is bizonyítva volt, hogy az ellenforradalmat bűnözők, rablók gyilkosok, stricik és prostituáltak csinálták. Ők akarták megdönteni a nép hatalmát és üldözték a becsületes, ártatlan kommunistákat.

Ezért kellettek a zárt tárgyalások, hogy a manipulált, koncepciós perek és ítéletek ne kerüljenek ki a köztudatba és ezen keresztül külföldre, ahol az ilyen "igazságszolgáltatás" elképzelhetetlen és egészen biztosan még nagyobb felháborodást keltene.

Az újságokban megjelent tudósításokban, a Rádió híreiben csak az juthatott a lakósság tudomására, amit a hatóságok jónak láttak, vagy amilyen pert előre "megrendeltek", amit aztán a "Fő utcai kémgyárban" a szakemberek nagy gondosan előkészítettek. Még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy később se derülhessen fény a sok aljasságra. Mert ha valaki túlélte a pert és letöltötte a büntetését, akkor aláíratták vele, hogy ami a nyomozáson és a bíróságon elhangzott az szigorú állami titkot képez, aminek megsértése öttől tíz évig terjedő börtönnel büntethető. És mivel senki nem akart a börtönbe visszakerülni, inkább hallgatott.

Szomorú és furcsa az, hogy ezek a perek még ma is titkosak, valószínűleg azért, mert azok kiagyalói és végrehajtói, esetleg azok utódai ma is vezető beosztásban vannak.

Mialatt a hivatalos szervek a "Szocialista törvényességről" és a politikában "Kétfrontos harcról" papoltak, gőzerővel indultak be a forradalomban résztvett személyek ellen a koncepciós perek. Ezek megdöbbentő méreteket öltöttek és hihetetlen szigorú ítéleteket eredményeztek.

1957és 1963 között 22.000 embert zártak börtönbe. Az ítéletek 5-10-15 év börtönt jelentettek

Közel 400 forradalmárt végeztek ki. Budapesten a Gyűjtő fogház "kisfogházában" voltak a kivégzések. Alig volt nap amikor nem volt kivégzés, de volt olyan nap, amikor több akasztás is volt.

Álljon itt jellemző példaként az egyik legsikeresebb forradalmi központnak, a Széna-téri harcosok perének ítélete:

A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

A Budapesti Fővárosi Bíróság gyorsított, külön tanácsa Budapesten 1957 évi június hó 17, 19, 21, 24, 28 napján és július 1, 3, 4, 8, 9, 11, 15, 17, 19, 22, és 23. napján tartott részben nyilvános, részben zárt tárgyalások alapján meghozta, majd 1957 évi július 29. napján kihirdette a következő ítéletet.

Rusznyák László I. r. vádlottat,
Czimer Tibor II. r. vádlottat,
Laurinyecz András III. r. vádlottat
Bán Róbert IX. r. vádlottat
Ekrem Kemál XI. r. vádlottat

Bűnösnek találta a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének bűntettében.
Ezért a bíróság összbüntetésként, fejenként halálbüntetésre, bárhol feltalálható egész vagyonuk elkobzására ítéli a vádlottakat.

Budapest, 1957. évi július hó 29. napján.

Szabó László s. k. dr. Halász Pál s. k. Vidó András s.k.ülnök a tanács elnöke ülnök

A kivégzéseket az öt vádlotton a reggeli órákban, a Kozma utcai gyűjtőfogház udvarán végrehajtották!

Ez azonban csak az egyik Széna-téri per volt. Szabó bácsit , a szénatériek legendás parancsnokát, már előzőleg kivégezték, Dudás Józsefet pedig a szó legszorosabb értelmében agyonverték. Utólag hozták meg a halálos ítéletet.

A Széna-térihez hasonló kegyetlenséggel hozták meg az ítéleteket a Corvin-közi, a Práter utcai, a Baross-téri és a többi ellenállási központ harcosaival kapcsolatos perekben is.

Több száz volt azoknak a szerencséseknek a száma, akiknek a halálos ítéletét " kegyelemből" életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.

Voltak olyan perek, melyeket nagy előkészületek után nyilvánosan folytattak le, hogy a világnak megmutathassák az ellenforradalmárok gonoszságát, elvetemültségét. Ilyen per volt Tóth Ilonka pere. A nyomozók addig faggatták a törékeny végzős orvostanhallgató-nőt, amíg "önként" be nem vallotta, hogy milyen kegyetlen módon ölt meg egy állítólagos ÁVH tagot. Ezért aztán a " kommunista igazságszolgáltatás " örök szégyenére kivégezték.

 Hasonló, az egész világot megrázó aljasság volt Mansfeld Péter pere, amikor a forradalom alatt 16 éves gyereket úgy ítéltek halálra, hogy megvárták míg 18 éves "nagykorú" lesz és születésnapja után néhány nappal akasztották föl.

Itt kell megjegyezni, hogy a 22.000 bebörtönzött és a 400 kivégzett döntő többsége munkás, ipari tanuló, diák, alkalmazott volt. A nyomozók és ügyészségek minden igyekezete és manipulációs erőfeszítése ellenére, az elitéltek között csak 5% osztályidegent, kulákot, Horthystát sikerült kimutatni.

A 22.000 bebörtönzött forradalmár mellett néhány tucat reform-kommunistát is elitéltek. Azonban amíg a forradalmárokkal a fentiekben leírt kegyetlenséggel bántak el, addig a reform-kommunista elvtársak megúszták néhány éves büntetéssel és legtöbben ezt sem töltötték le, mert már 1958- 59-ben részleges amnesztiával vagy egyéni kegyelemmel szabadultak.

Kivételt képezett Nagy Imre és négy társa, akiket szintén zárt tárgyaláson ítéltek halálra és 1958. június 16-án kivégeztek. Ezzel mutatva példát, hogy a kommunisták saját elvtársaikat is likvidálják, ha a maguk hatalmának megtartása ezt kívánja. Ez egyébként a Szovjetuniótól átvett gyakorlat volt, mert ott a hatalomban egymást váltogató elvtársak , ezerszámra végezték ill. végeztették ki valódi, vélt vagy lehetséges vetélytársaikat.

A Nagy Imre perben, még a vádlott elvtársak is egymásra igyekeztek a felelőséget hárítani és mindent egyedül Nagy Imrére vallottak. / Nem véletlen, hogy a Nagy Imre per anyaga még ma, 1999-ben is titkos, nehogy a még élő és magukat hőssé kozmetikázó, elvtársból urakká változott társairól, az emberek megtudják a valóságot./

Egyedül Nagy Imre volt, aki vállalta a felelőséget és a biztos halálos ítélet előtt, / mert ismerte elvtársait és a kommunista módszereket / sem kért kegyelmet. Büszkén vállalta kommunista voltát és biztos volt abban, hogy elvtársai idővel rehabilitálni fogják. Ez meg is történt! 1989-ben június 16-án, kivégzésének évfordulóján a Hősök-terén, megrendezett

Nagy Temetésen kommunisták és reform-kommunisták egymást tiporva igyekeztek hogy koporsója mellett "díszőrséget" állhassanak.

1957-ben a hatalom már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy feloszlassa a Karhatalmat, mert feladatát átvette az ÁVH volt tagjaival megerősített Rendőrség és a Munkásőrség. Azonban Kádárék nem maradtak hálátlanok azokkal a pufajkásokkal szemben, akiknek a szovjetek mellett a hatalmukat köszönhették. 1957. április 21-én, 25/ 1957,szám alatt, Kormányrendelettel létrehozták a " Munkás Paraszt hatalomért" emlékérmet, amely a második legmagasabb állami kitüntetés volt! Ezzel számtalan kedvezmény járt. Magas állami és gazdasági beosztástól, kiemelt nyugdíjig. Reprezentatív lakástól, gyermeke egyetemi felvételéig minden. Ezt a kitüntetést hozzávetőleg 20.000 fő kapta meg. Ezek voltak az igazi pufajkások! A legmegbízhatóbb kollaboránsok, a megtorlás legkegyetlenebb végrehajtói. A következő években valóságos "hőstetteket" találtak ki a maguk "érdemeinek" valójában a forradalom elárulásának igazolására. Díszes kiadványokban és különböző könyvekben népszerűsítették magukat. /A fejezet végén és a lap következő számaiban ezekből néhány jellemző részletet ismertetünk./ Jellemző az 1989-es elszabotált un. rendszerváltásra, hogy az elvtársak mindenütt ott maradtak. 1999 áprilisában a Parlamenti Könyvtárban kutatva az 1956-os eseményeket, kértük a Munkás Paraszt hatalom kitüntetettjeiről szóló könyvet. A legnagyobb megdöbbenésünkre a könyvtáros közölte, hogy az nem adható ki még betekintésre sem. Elgondolkoztató! Amíg minden kitüntetésről és kitüntetettről, még a legegyszerűbb kultúresemény kitüntetettjeinek nevei is megtalálhatók, addig a második legmagasabb állami kitüntetés tulajdonosai, az ismeretlenség homályába burkolóznak. Ez nem lehet véletlen! Egész biztos, hogy a 20.000 név közül nagyon sok közismert név megtalálható lenne, a helyükön hagyott elvtársak ill. azok utódai közül.

Visszatérve az 57-es év eseményeihez lényeges momentum, hogy megállapodást írtak alá a SZ.U. vezetőivel a szovjet csapatok Magyarországon való tartózkodásáról. Az "ideiglenesen hazánkban állomásozó" csapatok, nagyon is véglegesen rendezkedtek be. A tisztek valódi öröklakásokba költöztek családostól, a katonák a laktanyákban voltak elhelyezve. Szigorúan ügyeltek arra, hogy ne érintkezhessenek a lakóssággal.

Máig vitatott és érthetetlen történet, hogy 1957 május 1-én hogyan tudták elérni, hogy százezres tömeg jelent meg a Hősök-terén, ahol Kádár és Marosán üdvözölte a megjelenteket és értékelte az elmúlt eseményeket, elmarasztalva a szervezett ellenforradalmi felkelést.

Miután a rendszer úgy-ahogy megszilárdult és nem kellett tartani az ellenzéki erők feűlkerekedésétől, megkezdték a lakósság megnyerését. Mindenekelőtt az un. Népi Demokráciáktól, de főleg a SZ.U.-tól jelentős segélyeket és kölcsönöket kértek és kaptak, hogy a népgazdaság egyensúlyát helyreállítsák. Ugyanis a forradalmi események, a háborús károk és a hosszú sztrájk miatt, gazdasági csőd fenyegette az országot.

Egy év elteltével elhárult a gazdasági összeomlás veszélye és megkezdhették az életszínvonal lassú emelését, ami néhány év alatt elvezetett a Kádári gulyáskommunizmus látszólagos és viszonylagos jólétéhez. Megszületett a jelszó: " Aki nincs ellenünk az velünk van."

A gazdasági élet viszonylagos fellendülése mellett természetesen tovább folyt az ellenforradalmárok felelőségrevonása. 1960-ban ugyan sor került egy részleges amnesztiára, amikor a legtöbb reform-kommunista és ismert közéleti személyiség , köztük Déri Tibor, Donáth Ferenc, Farkas Mihály is szabadult, az igazi forradalmárokat azonban ez nem érintette. A több ezer 56-os elitélt ezt méltánytalannak tartotta és a Váci Börtönben éhségsztrájkkal tiltakoztak az igazságtalanság ellen. Az éhségsztrájkot kegyetlen módszerekkel letörték. A rabokat szétszórták az ország különböző börtöneibe és a sztrájkolókra külön büntetést szabtak ki.

Tehát, míg az országban igyekeztek a lakósságot megnyerni és országunk a "legvidámabb barakk lett a béketábor lágerében" addig a börtönökben semmi nem változott. Igaz, 1961-ben megszüntették az internálótáborokat, de a Gyűjtőfogházban még ebben az évben is végeztek ki 56-os ügyben elitéltet.

Az ország gazdasági talpra állításában, a Kádár-rendszer megszilárdításában, a Keleti-tábor országai mellett az Egyesült Államok is kivette részét. Előnyös kölcsönökkel támogatta és erősítette a hatalmat. Már 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek az USA és Magyarország között. Ennek eredményeként 1962-ben, az addig folyamatosan napirenden lévő "Magyar kérdés" lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről. Nem sokkal ez után sor került Magyarországon az 1963-as nagy amnesztiára, amikor nagyon sok 56-os elitélt nyerte vissza szabadságát.

Ez az amnesztia azonban nagyon álságos volt! Ugyanis a "gyilkosokra" nem vonatkozott és mint az előzőekben láttuk, a fegyveres harcosok nagy részét ezzel a váddal ítélték el. Így nagyon sokan 1963 után is a börtönben maradtak és többen az utolsó napig letöltötték 15 éves börtönbüntetésüket.

Tehát az ország konszolidálása mellett, még hosszú ideig kísértett 56 szelleme és a megtorlás hosszú évekig elhúzódott. Ennek a konszolidálásnak volt része az is, hogy a legszélsőségesebb Sztálinistákkal megszakították a kapcsolatot. Jellemző, hogy 1962.ig, még Rákosi és Gerő is tagja volt a pártnak és csak ekkor került sor a kizárásukra.

Az 1963-as amnesztia után a forradalom emléke lassan a feledés homályába merült, mert az emberek úgy tudták, hogy minden forradalmár szabadult. Csak a meghurcoltak százezrei, a rendőri felügyelet " REF " megaláztatásait elviselők, a hivatásuktól eltiltottak, a lakásukat, egzisztenciájukat , emberi méltóságukat elvesztettek emlékeztek 1956-ra és titokban, szinte reménytelenül várták sorsuk jobbrafordulását.

A hatalom urai közben egyre nagyobb biztonságban érezték magukat.

Biztos vezető pozíciókban, egyre nagyobb jólétben, erős fegyveres testületekkel a hátuk mögött és végső soron az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet csapatok védelmében, megdönthetetlennek érezték hatalmukat. Gyermekeik egyetemeken, sokan külföldi egyetemeken tanultak és a jövő biztosnak látszott.

A Kerepesi temetőben, a Nemzeti Sírkertben felépítették a Munkásmozgalmi Panteont, ami méreteiben egy egyiptomi fáraó monumentális síremlékére emlékeztet. Itt helyezték el a "Nagy kommunisták" hamvait, Münnich Ferenctől Kádár Jánosig és több száz, vagy több ezer előre elkészített urnahely várta a kommunista hősök hamvait a kétszintes labirintusban, mintha örök időkre akartak volna berendezkedni és örök emléket állítani maguknak.

Tehát a forradalom leverése után néhány évvel, az 1956 előtti kommunista rendszer újjáéledt.

Igaz, a forradalom eredményeként némi módosításra kényszerült. Megszűnt a Rákosi-rendszerre jellemző nyílt, brutális diktatúra. A többi un. Népi Demokrácia országaihoz képest magasabb lett az életszínvonal. Lehetőség volt, - korlátok között- a magánszektor működésére. A lényeg azonban a régi maradt.

1981-ben a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának 25. évfordulóján a hazaárulók és kollaboránsok már úgy érezték, hogy hatalmukat és utódaik hatalmát örök időkre megteremtették és egyre nagyobb számban jelentették meg azokat a kiadványokat, amelyekben 25 év előtti árulásukat, dicsőséges forradalmi tettnek tüntették fel.

A Népszabadság és a Kossuth Kiadó " Ez történt" címmel cikksorozatot adott ki az 1956-os ellenforradalomról. Itt találunk utalást pl. a hadsereg november 4.i szereplésére:

"Dr. Münnich Ferenc a fegyveres erők minisztere bejelentette: a Nagy Imre kormány négy volt tagja, Apró Antal, Kossa István, Kádár János, ő maga már november 1-én megszakította ezzel a kormánnyal minden kapcsolatát. Ugyancsak ő írta 4-én hajnalban: Elrendelem, hogy a magyar néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben.

A parancs eljuttatásáról egy, a Honvédelmi Minisztériumban mindvégig ott tartózkodó főtiszti csoport gondoskodott, melynek addigra már volt kapcsolata az " eltűnt" kommunista vezetőkkel.

Egy sor katonai alakulat parancsnoka ennek nyomán már november 4-én felvette a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival, rész vettek környékükön a rendhelyreállításában.

A hadsereg forradalommal szembeni gyászos szereplésére mutat rá Berecz János:

"Ellenforradalom tollal és fegyverrel" című könyvében: " Az ellenforradalmi fegyveres csoportok szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci taktikájának... Hatékonyan hozzájárult a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése megnehezítette és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását. Nem akadt egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba lépett volna a szovjet csapatok ellen.

Első helyen kötelesek adózni azon a tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban megbénított az árulás, de november 4-én a döntő pillanatban helyén volt a szívük és az eszük és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot.

A Kádár-korszak "katonahősei" kiemelkedik Hodosán Imre. Lássuk, hogy az ő saját szavaival a klasszikus parancsmegtagadás és hazaárulás a kommunisták szemében hogyan változott hősi cselekedetté?

"November 4-én éjjel két órakor a törzsfőnök azzal ébresztett, hogy valami parancs jött. A H.M. riadót rendelt el. Nyomban sejtettem, hogy miről van szó, hiszen a szovjetektől tudtuk, hogy akcióra készülnek. Hagytam aludni az ezredet. Egy órával később a HM parancsát továbbítva a hadosztály is elrendelte a riadót. Jelentettem, hogy már végrehajtottuk, pedig az ezred továbbra is aludt. Négy órakor ismételten elrendelték a riadót, mert mint a parancsban állt, a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Jelentettem, hogy felderítőink jelentése alapján szó sincs támadásról, a szovjet csapatok a roncs harckocsikat vontatják ki a városból. Eközben a vezérkartól megkaptam a parancsot is, amely szerint a szovjet hadsereg akcióba lépett és a hadsereg maradjon tétlen. A rádióban elhangzott Nagy Imre fegyveres ellenállásra utasító felhívása. Egymásra néztünk, végképpen megértettünk mindent. Megállapítottuk, hogy egy árulás nem is végződhet másképpen, mint a nép ügyével való teljes szembefordulással.

A rádió gombját tekergettük, tudtuk, hogy valami közleménynek kell következnie. És megtaláltuk az adót, melyen Forradalmi Munkás Paraszt Kormány a munkásokhoz, parasztokhoz, az ország népéhez. Az irodámban ott szorongott az ezred vezetése, a politikai munkások. Mindenkinél toll volt, meg papír és írtuk a felhívás szövegét. A sok-sok apró mozaikból ki mit tudott lejegyzett. Összeállítottuk a felhívás teljes szövegét. Fennhangon olvastuk és könnyeztünk. Elképzelni is nehéz volt, hogy milyen nyomás alól szabadultunk fel. Egyszerre világosan és érthetően tudtára adták mindannyiunknak, hogy mi cselekedtünk helyesen, amikor tántoríthatatlanul kiálltunk a néphatalom védelmében. Tudtuk, hogy az erő és az igazság a mi oldalunkon áll.

Vártuk a szovjet csapatokat. Akkor már talpon volt mindenki. A távoli moraj egyre erősebb dübörgéssé vált. A harckocsik ismert hangja egy csapásra elűzte a fásultságunkat és lehangoltságunkat."

Ezekből és a hasonló hazaárulókból a Kádár-rendszer évei alatt tábornokok lettek. Közülük kerültek ki a hadsereg legfőbb vezetői, a Varsói Szerződés leg szolgalelkűbb kiszolgálói.

Az 1989-90-es un. rendszerváltás után Für Lajos Honvédelmi Miniszter szinte valamennyit a helyén hagyta. Az a néhány, akit akkor nyugdíjba helyeztek, négy év múlva, a Horn-kormány idején, Keleti György minisztersége alatt, -aki maga is évtizedekig vezető politikai munkás volt a Honvédelmi Minisztériumban - mint tanácsadók visszaszivárogtak a hadseregbe és napjainkban a NATO lelkes propagandistái.

A forradalom utóéletéről szólva, feltétlenül meg kell emlékezni azokról a forradalmárokról, akik a megtorlások, a halálos ítéletek és a hosszú börtönbüntetés elől külföldre menekültek.

A forradalom leverése után közel 200.000 ember hagyta el az országot. Köztük voltak azok a forradalmárok, akik a legelszántabbak voltak és a legvégsőkig harcoltak és ezt a harcot más eszközökkel, de tovább folytatták új hazájukban is.

Miután a világban szétszóródott magyarok egzisztenciálisan megkapaszkodtak, a volt forradalmárok megkeresték egymást és szinte minden országban, Ausztráliától - Canadáig, Dél-Amerikától - Európa sok országán át az USA-ig megalakították a különböző forradalmi és szabadságharcos szervezeteket. A szervezés kezdeti lépéseinél nagy segítséget kaptak azoktól az emigráns szervezetektől, melyek az előző évtizedben jöttek létre, megerősödtek és tapasztalatokkal rendelkeztek az emigrációs munka területén.

Az együttműködés azért jött könnyen létre, mert mindannyian elszánt ellenfelei voltak a kommunizmusnak és a Szovjet uniónak. Mert valójában semmi különbség nem volt a II.Világháborús magyar katona, aki páncélököllel lőtte ki a T-34 harckocsit, és az a Pesti Srác között, aki benzines palackkal füstölte ki a T-54 es tankot.

Az elkövetkező években, évtizedekben ezek a szervezetek tartották életben a forradalom és szabadságharc emlékét. Szebbnél -szebb emlékműveket emeltek világszerte. Könyveket, újságokat adtak ki és adnak ki a forradalom igaz történetéről. Évente rendszeresen megemlékeznek október 23-ról, ami sokszor nem csak a magyar emigrációt, hanem az adott ország hivatalos szerveit és lakósságát is megmozgatja.

Ebben a sorban kiemelkedik a Francia-országi emigráció, amely minden évben a Diadalív előtt, az ismeretlen katona emlékművénél, francia katonai díszegység, zenekar és neves Francia politikusokkal együtt emlékezik meg az 1956-os forradalomról. Nem sokkal marad el ettől ezen a téren az Ausztráliában működő magyar emigráció sem. Itt is legtöbbször, jelentős közéleti személyiségek együtt ünnepelnek, együtt koszorúznak a magyarokkal okt-23-án. De szinte ugyanezt lehet elmondani nagyon sok városról Amerikában és Canadában is.

A világban szétszórtan működő csoportok idővel megkeresték egymást és egységes szervezetekbe tömörültek. Így jött létre a Szabadságharcos Világszövetség, melynek legaktívabb csoportja az Európai szervezet. Ennek vezetői és tagjai évente rendszeresen találkoztak, különböző tiltakozó akciókat szerveztek szovjet követségek előtt. Kitüntetéseket, okleveleket szerkesztettek és adtak át az arra érdemeseknek. Az európai szervezet titkársága hosszú ideig Svájcban volt és innen tartotta a rendszeres kapcsolatot a tagszervezetekkel.

Hasonló, bár létszámban kisebb szervezet a Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom, a Volt politikai Foglyok Szövetsége. Legutóbb alakult az 56-os Magyarok Világszövetsége. E szervezetek semmiféle kapcsolatot nem tartottak a Kádár-kormánnyal és azok képviselőivel. Következetes és megalkuvásmentes, kommunista és szovjetellenes politikát folytattak, ezért gyűlöletesek voltak az itthoni kommunisták szemében, akik szerint minden Nyugaton élő, nemzeti elkötelezettségű, és politikával foglalkozó szervezet vagy egyén fasiszta és ellenforradalmár volt.

1989-ben felcsillant a remény, hogy a kommunista rendszer összeomlásával, a legkövetkezetesebb kommunistaellenes erőket is bevonják a politikai életbe. Mivel azok évtizedek alatt anyagilag talpra álltak, a nyelveket anyanyelvi szinten beszélték, rokoni, baráti, üzleti és politikai kapcsolataik révén, az adott országban sokat tehettek volna Magyarország érdekében. Az Antall-kormány azonban nem használta ki e hatalmas potenciális erőt, a legtöbb hivatalban, - a diplomáciai testületben is - ott hagyták a régi, kommunista nomenklatúra embereit. Ez a folyamat a Horn-kormány alatt is folytatódott, sőt, az előző kormány szerény próbálkozásait is visszafejlesztették.

Az Antall-kormány felelőségét az igazi rendszerváltás elmaradásáért a történelem fogja felvetni! Ugyanis száz évenként egyszer adódik olyan lehetőség egy nemzet életében, mint amilyen lehetőség a magyarok előtt állt 1989-ben!

Az 1999-es választásokon a kommunisták kiestek a hatalomból és remény van arra, hogy az eddig méltatlanul mellőzött forradalmárok méltó elismerésben részesülnek és a forradalom történetét nem a reform-kommunisták fogják tovább hamisítani!

A Magyarországon és a világban szétszóródott 56-osok most figyelnek és várnak. Vajon megteszi-e a kormány azt ami elsőszámú kötelessége lenne 56-al kapcsolatban?

Az idő sürget! A legfiatalabb 56-os is túl van már a nyugdíjkorhatáron és soraik napról-napra fogyatkoznak. Ne várják meg, míg az utolsó is eltávozik közülük. Életük alkonyán még emeljék fel őket! És főleg a tankönyvekben tegyék helyre 1956 történetét, hogy az utókor az igazságot, a torzításmentes igazságot ismerje meg a forradalomról, amelyik nem csak magyar, de világtörténelmet írt!