ERDÉLY MÁRCIUSA Az 1848-as forradalom emléke az erdélyi irodalomban
Az 1848 tavaszán követelt, majd országgyûlési határozatban is kimondott unióig Magyarország és Erdély külön kormányzati keretben élt, határ azonban természetesen nem volt közöttük, minthogy mindkét ország a Habsburg-birodalom része volt: Magyarország mint királyság, Erdély mint nagyfejedelemség. A kormányzati "különállás" ugyanakkor nem jelentett gazdasági, politikai és kulturális elkülönülést, hiszen a reformkori Magyarország és a reformkori Erdély szíve egy ütemben dobogott, és mindig léptek fel államférfiak, ahogy a két Wesselényi Miklós, akik mindkét országban óriási tekintélyt szereztek a nemzeti érdekeket képviselõ politikának és a nemzeti egység eszméjének. Az erdélyi magyarság, nyomban azután, hogy a pest-budai forradalom híre megérkezett Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, azonosult március 15-e eszméivel és eszményeivel. Természetes volt ez az azonosulás, mivel az erdélyi magyarság mindig a magyar nemzet integráns részének tudta magát, és a nevezetes Tizenkét Pont is hangot adott annak a követelésnek, hogy Erdély és az anyaország ismét államjogi közösséget alkosson. Az erdélyi magyarok ezért lelkes örömmel fogadták a magyar fõvárosból érkezõ híreket. A Kolozsvárott megjelenõ Erdélyi Híradó így nyilatkozott március 21-én: "Nemzetek Istene add, hogy e napot évfordulati ünnepe gyanánt ülhessük meg, és ülhessék meg unokáinknak is unokái, az idõk végtelenségéig, amaz üdvhozó igék megtestesülésének emlékezetére, melyeket e napon Kolozsvár város lelkes polgársága s vele összehangzólag Erdély értelmesb és vagyonosb osztályának nagy része, feledve pártszínezetet, feledve a véleménytusák keserû emlékeit, egy szívvel lélekkel kimondott." E lelkesült nyilatkozatot aztán az itt következõ - bizalomtól áthatott - jövendölés zárta le: "A magyarnak jövendõje van; mert e nemzet még tud nagy dolgok iránt lelkesedni s a mely nemzet a közelgõ vész hírére nem süti le fejét, gyáva odaengedéssel várná bé a háborúk öldöklõ démonának pallosát vagy a szolgaság gyalázatos jármát, sõt nemes hévvel lángolva szedi össze erejét, s egységen dolgozván jogokban, kötelességek- és érdekekben, ez által örök biztosítékú pecséttel szilárdítja ama polgári nagy szövetséget, mely azt tartja, hogy minden, ki e haza szent földének áldásait élvezi, honáért, királyáért élni s ha kell halni is kész legyen, - ilyen nemzetnek nem lehet, hogy meg legyenek napjai számlálva, annak élni kell és virágozni." Ettõl kezdve a magyar március mindig hozzátartozott Erdély történetéhez: a szabadság, egyenlõség, testvériség eszméire alapozott politikai hagyomány az erdélyi magyarság lelki örökségének része lett. Az erdélyi hadjáratban küzdõ és életét áldozó Petõfi kései versei ugyanúgy ezt az örökséget képviselték, mint a marosvásárhelyi természettudós-költõ: Mentovich Ferenc vagy a dési református lelkész: Medgyes Lajos politikai költészete. Vagy éppen az Erdély peremvidékérõl származó Arany János Erdély múltját és jelenét megszólító versei. Ezek a költõk egyszerre köszöntötték a népfelszabadító forradalmat és a Magyarország, valamint Erdély unióját kimondó törvényeket. Mellettük Kõvári László historikus mûvei vagy Czetz Jánosnak a székely népfelkelõk harcait felidézõ emlékiratai örökítették meg a negyvennyolcas forradalom és a rákövetkezõ szabadságharc eseményeit. Erdélyben az unió megvalósítása együttjárt a polgári szabadság diadalával, hiszen a negyvennyolcas törvényekben rögzített állampolgári jogegyenlõség a román parasztokra és a szász polgárokra is vonatkozott. Az, hogy a havasi románok felkeltek a magyar kormány ellen, s véres leszámolásba kezdtek, amelynek igen sok dél-erdélyi magyar vált áldozatává, valamint az, hogy az erdélyi szászok nagy része a bécsi kamarillához csatlakozott, a császári kormány ármányainak és a nemzetiségi vezetõk rövidlátásának a következménye volt. Az erdélyi szászok addigi biztonságukat és kiváltságaikat is féltették a polgári szabadságjogok forradalmi kiterjesztésétõl, a románok pedig, részben a Kárpátokon túlról érkezõ biztatásra, úgy gondolták, hogy az erdélyi nemzetek demokratikus összefogásánál elõbbrevaló lehet az erdélyi román hegemónia kivívása. Sajnálatosan a magyar kormány is követett el politikai hibákat és mulasztásokat, midõn késlekedett a nemzetiségek önkormányzatának törvényi megalapozásával: erre már csak a szabadságharc végóráiban szánta el magát. A magyar kormányzat ennek ellenére a románok és szászok megbékítésére törekedett. Beöthy Ödön erdélyi kormánybiztos 1849. január 6-i felhívásában a következõket jelentette ki: "a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni - mert ezt sem históriai nevezetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. Feladatásunk nem hódítás, feladatásunk kibékítés, és meggyõzni mindenkit arról, hogy e honnak jövõje és mindene az uniótörvénynek szilárdításában rejlik". Hasonló megbékéltetést képviselt az erdélyi hadsereg legendás fõvezére, Bem tábornok, midõn két alkalommal: egy nagyváradi és egy brassói felhívásában is felszólította Erdély három népét: a magyarokat, a románokat és a németeket az összefogásra. Március öröksége több mint egy fél évszázadon keresztül - a világosi fegyverletétel és a trianoni békeszerzõdés között - az erdélyi szabadelvûség máskülönben is erõs hagyományait gazdagította s egészítette ki. Erdély a szabad vallásgyakorlat igen korai - elõször az 1557-es tordai országgyûlésen történt - kimondása következtében mindig az európai szabadelvûség tûzhelye és mûhelye volt. Nos, ezek a szabadelvû hagyományok kaptak erõsebben nemzeti színezetet a negyvennyolcas forradalom szellemi örökségének vállalásával, a többi között Gyulai Pálnál, Kemény Zsigmondnál, Tolnai Lajosnál és kivált Ady Endrénél, aki éppen Erdélyben - az erdélyi hagyományoknál és az ottani politikai kultúrában - kereste a magyarság életerejét megújító forrásokat. A magyar forradalom és szabadságharc, illetve a két ország uniója és közös küzdelme a nemzeti és polgári jogokért Erdély magyarságát késõbb is, nehezebb idõkben is, mindig bizakodással töltötte el. Jól jelzik mindezt Tamási Áron szavai (Szabadság a költõ szívében), amelyek a magyar március százéves évfordulóján rendezett Pilvax-kávéházbeli megemlékezésen hangzottak el: "Egy század óta a nemzedékek millió szakadatlan sorokban menetelnek egy ünnep felé, melynek a küszöbéhez érkeztünk ezekben az órákban. A küszöböt, amelynél most állunk, a nemzeti test vére és a nemzeti lélek könnyei áztatták; s anyagára nézve vasnál és acélnál tartósabb ez a küszöb, mert álomból vagyon, amely el nem pusztul és nem hazudik. S a küszöb mögött egy nemzet szabadságának jelképes temploma áll, maga az Ünnep, amely teljességében úgy jelenik meg elõttem, mintha a születést, a halált és a feltámadást együtt és egyszerre foglalná magában". A negyvennyolcas hagyományok által táplált szabadelvûség volt az erdélyi magyarság szellemi támasza 1918 után, midõn a kisebbségi sors terhét hordozva kellett megtalálni a megmaradás lehetõségeit. Petõfi Sándor, Bem tábornok vagy a székely ágyúöntõ, Gábor Áron alakja több alkalommal is megjelent a születõ kisebbségi magyar irodalomban. Március örökségét olyan írók ébresztgették, mint Tabéry Géza, aki A Frimont-palota címû regényében a reformkor és a szabadságharc vagy Makkai Sándor, aki Mi Ernyeiek címû nagy történelmi freskójában a szabadságharc és az önkényuralom erdélyi eseményeit idézte fel. Ezek a regények hitelesen jelenítik meg az erdélyi magyarság életét és törekvéseit, közöttük azt, hogy mindig lelki, kulturális és politikai egységben kívánt maradni az anyaországban élõ testvéreivel. Mindkét regény egyszersmind a Kós Károly és Nyírõ József mûveivel induló erdélyi történelmi regényirodalom kiváló és jellegzetes alkotása, amely nehéz történelmi tapasztalatok ábrázolása során is azt az írói meggyõzõdést fejezi ki, miszerint Erdély magyar népe és kultúrája elég erõs ahhoz, hogy megküzdjön az idegen hódítással és uralommal. Hasonló irodalomtörténeti szerep jutott Berde Mária és Tamási Áron egy-egy regényének. Berde Mária A hajnal emberei címû, sorsában is kalandos mûve az erdélyi unió elõkészületeit és létrehozását idézi fel, vagyis a reformkortól a kiegyezésig beszéli el Erdély, elsõsorban a nagyenyedi magyarság hányatott történetét. A regény elsõ két kötete még 1943-ban napvilágot látott, a nemsokára ezután bekövetkezõ háborús események azonban meggátolták a harmadik kötet kiadását, ami már csak jóval az írónõ halála után: 1995-ben, a kolozsvári református egyházkerület jóvoltából következhetett be. Tamási Áron népszerû mûve, az 1953-ban megjelent Hazai tükör pedig egy ifjú székely bujdosó visszaemlékezéseinek tükrében idézi fel a magyar forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeit. A szabadelvû hagyományokat keltette életre Reményik Sándor erõteljes költeménye, a Petrovics ítél, midõn a szerb apától és szlovák anyától származó Petõfi példáját állította szembe a fajelméletet és idegengyûlöletet hirdetõ ideológiával: "Fent, a legfõbb Semmítõszékben / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics. / Mi legfõbb bíránk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden." Egy másik erdélyi magyar költõ, az imént említett Berde Mária a húszas évek végén, midõn az erdélyi magyarság a kisebbségi sorssal küzdve próbált történelmébõl erõt és önérzetet meríteni, családi emlékek nyomán idézte fel 1849 tavaszának lélekemelõ élményeit, midõn Görgey felvidéki gyõzelmeinek híre eljutott Kolozsvárra: "Zászlók virágoztak a háztetõkön. / Az ifjú Isten járt alattuk, a megszabadított Szabadság. / Mámorosan, boldogan, szárnyasan járt / Negyvenkilencnek tavaszán." Az Erdélybõl elszármazott, mégis mindig visszatérõ s önmagát következetesen erdélyi költõnek tartó Jékely Zoltán a havasokban legyilkolt Vasvári Pál végzetének tükrében mutatta meg az erdélyi magyarság tragédiáktól terhes történetét. Vasvári Pál nyomában címû költeményének tragédiákba illõ dallama van, az erdélyi magyar önvédelem nem egyszer vérbefojtott hõsiességét idézi fel, s a történelemnek azt a szinte végzetszerû kíméletlenségét, amely újra és újra eltorlaszolta az utat az erdélyi magyar felemelkedés elõtt: "Köröskörül les százezer halál ránk / s szívünkre már alkusznak a sasok. / - De hûlt szemmel is rád nézünk mi visz-sza, / szabadság, ó te könnybõl szûrt szivárvány! / S vérünket szûz-adójaként felissza / a Történelem, a Hétfejû Sárkány." A negyvennyolcas örökség Erdélyben mindig a helytállásra figyelmeztetett: egyszerre kínált történelmi tanulságokat és biztató erkölcsi példát. Ezt a példát kívánta mozgósítani az 1943-ban Kolozsvárott kiadott 48-as Erdély címû "zsebkönyv", amely a transzilvánista elveknek elkötelezett kiváló közíró: Krenner Miklós (Spectator) szerkesztésében március hagyományaival próbálta felvértezni a megint nagy történelmi fordulat elõtt álló erdélyi magyarságot. A kis kötet a régiek közül Petõfi Sándor, Táncsics Mihály, Medgyes Lajos, Szentiváni Mihály és Kõvári László, a kortársak közül Reményik Sándor, Berde Mária, Janovics Jenõ, Jékely Zoltán és Balogh Edgár írásainak tükrében mutatta be az 1848-1849-es erdélyi eseményeket és hagyományokat. Ezek között az erdélyi népek megbékélési törekvéseit is, amelyeknek rendkívüli szerepét a történelem a második világháború baljós napjaiban ismét felvetette, minthogy tudni lehetett, hogy a háború után újra a magyar-román vetélkedés és szembenállás idõszaka következik el. Krenner Miklós, az 1848-as szabadságharc tanulságait idézve így beszélt: "A nemzetiségi kérdést nem bírják megoldani azután se. Ma, egy szörnyû világégés idején, Wesselényi »szózat«-ának századik évfordulóján, hallván-halljuk ezt a súlyos kérdést. Nyilván oly légkört kell teremtenünk, mint aminõ 1848. május 30-án volt egy pillanatig, s 1860 áprilisában is néhány hónapig Széchenyi halálakor, amikor hatalmas magyar-szász és magyar-román barátkozás történt. Erre gondolunk most Petõfi születésének 120-ik és az õ március 15-ének majdnem 100-ik évfordulóján, mikor e szerény könyvvel szolgálni kívánjuk az örök márciusi eszméket. Mert az a hitünk, hogy a megvalósult 1848 megõrzése és a meg nem valósult 1848 teljes végrehajtása marad továbbra is a magyar jövendõ legfõbb lehetõsége". Az 1944 végén bekövetkezett fordulat után, midõn az erdélyi magyarság ismét a bukaresti kormány fennhatósága alá került, a negyvennyolcas hagyományok súlya és szerepe csak növekedett. Olyan írók élesztették ezeket a hagyományokat, mint Balogh Edgár, Bözödi György, Beke György vagy Benkõ Samu, akik történeti és szépirodalmi mûveikben egyaránt a forradalom és a szabadságharc erdélyi hõseinek és küzdelmeinek emlékét ápolták. Különösen a sokszor méltatlanul elhallgatott és üldözött Bözödi György, aki szinte egész 1945 utáni életmûvét a negyvennyolcas erdélyi hagyományok megvilágításának szentelte. De hivatkozhatom Beke György Világos árnyékában címû regényére is, amely a szabadságharc bukása után külföldre menekült magyar katonák nehéz életsorsát örökítette meg. Megjelentek ezek a hagyományok a fiatalabb nemzedék mûveiben is. Kányádi Sándor A kökösi hídon címû versében Gábor Áron példájára hivatkozva beszélt az erdélyi magyarság nagy hagyományairól, Szilágyi Domokos pedig Héjjasfalva felé címû költeményében a hõsi halálba induló Petõfi alakját idézte fel: a végsõ elszántság és helytállás erkölcsi példájaként. Kocsis István Széchenyi István címû drámája a "legnagyobb magyar" 1848-as belsõ küzdelmeit jelenítette meg egy képzeletbeli színpadon. Az erdélyi magyar irodalom ma is híven õrzi azt a szellemi örökséget, amit március 15-i és a rákövetkezõ szabadságharc képviselt és jelent. Ez az örökség ma is a megmaradásért folytatott küzdelmekhez ad erõt, egyszersmind azt is tanúsítja, hogy a küzdelem, ha súlyos áldozatokkal jár is együtt, és állandó készenlétet követel is, nem reménytelen.
|