Eötvös József

Apjáról, báró Eötvös Ignácról az volt a közvélemény, hogy Magyarország legellenszenvesebb embere. Elődei nemzedékről nemzedékre a Habsburg-önkényt készségesen, nemritkán kegyetlenül szolgáló katona és hivatalnok arisztokraták voltak. De az anya finom érzékű és finom kultúrájú német arisztokrata asszony volt, és házitanítója, Pruzsinszky József, egykor a Martinovics-mozgalom részese, aki egyenest a börtönből lépett az úri házhoz nevelőnek. Az anya Goethe és a német szentimentalizmus szeretetét, az érzelmes önzetlenség eszményét oltotta belé, tanítója a francia felvilágosodás szellemét. Iskolatársaitól pedig megtudta, hogy apja nemzeti közgyűlölet tárgya. Közben pedig bámulatosan jó tanuló volt, aki mindig többet tanult, mint amennyire tanították.

1813-ban született. Tizenöt éves korában már költőnek tudja magát. Barátjával, a későbbi történész-államférfi Szalay Lászlóval együtt tiszteletteljes látogatást tesznek Kazinczynál, aki szívélyesen fogadja őket. A fiatal Eötvös az elegánsan szentimentális Kazinczyban és követőiben találja meg az első példaképeket. Kölcseyt mindvégig mesterének vallja.

Az egyetem elvégzése után ugyan egy ideig megpróbál hivatalnokoskodni: a népellenességig császárszolgáló Eötvös bárók ivadékának, bárhol próbálkozzék, magától kínálkozik a karrier. De Eötvös nem karriert akar, hanem szolgálni a népet, amely méltán gyűlöli az apját. Az irodalmat is ennek a feladatnak a szolgálatába akarja állítani. Személyes oka is van, hogy szakítson az arisztokrata világgal: szerelmes egy polgárlányba, az ercsi postamesternő leányába, de otthoni ármánykodással elszakítják tőle. Nincs többé kibékülés, elhagyja az atyai házat, elhagyja a hivatalt. Két évig utazgat Európában. Látóköre európai távlatokig bővül. Amikor hazajön, megírja első nagy regényét, A karthauzit. Ez a filozófiával teljes szentimentális regény a magyar társadalmi regényirodalom kezdete. A huszonhat éves író az ünnepelt Jósika Miklós mellé kerül az olvasók szívében.

A karthauzi még nem politikai regény: saját kétségeinek, saját bánatainak, bontakozó életfilozófiájának megfogalmazása. Ki kellett írnia magából, hogy életét a nagy feladatoknak szentelje. A nemesi Magyarországon a liberalizmus, a demokrácia, a polgárosodás harcosa akar lenni. És számára az irodalom is ennek az eszköze. Mindenekelőtt közéleti férfi, de közéleti mondanivalóit legnagyobb erővel irodalmi úton fejezi ki. Költő, regényíró, drámákat is ír, filozófus, publicista, kitűnő szónok. Magamagával szembeni igénye, hogy példamutató legyen embertársai számára. Idővel példás férj és példás apa, majd maga neveli nagy emberré méltó fiát, Eötvös Lorándot, a későbbi nagy fizikust és demokrata államférfit.

Mint politikus középhelyet foglal el Széchenyi és Kossuth között. Széchenyinél haladóbb és türelmetlenebb, de nem forradalmár, és ez választja el Kossuthtól. Fél attól, hogy a forradalom megakasztja a fejlődést. Közben ismeri a nép indokolt elégedetlenségét, és részvéte egészével áll a megalázottak mellé. Az elzüllött nemesség Magyarországának halhatatlan képét rajzolja meg vádló hangú nagy regényében, a világsikert arató A falu jegyzőjében. (Az első olyan magyar irodalmi mű, amelyre különböző nyelvű fordításai alapján külföldi kritikák is elismerően felfigyelnek.) Majd hamarosan megjelenik Dózsa parasztháborújáról szóló regénye, a Magyarország 1514-ben. Ez amilyen nagy megértéssel mutatja be az elkeseredésükben fegyvert fogó parasztokat, ugyanolyan szorongással figyelmeztet, hogy szörnyű ára lehet egy ilyen megmozdulásnak. Alighanem azt mondhatjuk, hogy politikailag A falu jegyzője a legjelentékenyebb regénye, a Magyarország 1514-ben a legjobban megírt műve.

Mellettük 1848-ig számos verse is jelenik meg, és a jelentékeny költők közt tartják számon. Költészete a Kazinczy-Kölcsey-Szemere Pál-féle szentimentális hangvétel folytatása, s így már a negyvenes években némiképpen magányos költői jelenség Vörösmartyék zengő romantikája mellett. Eötvös figyelme erőteljesebben fordul a nép és a nép ügye felé, mint a nagy romantikusoké, de nyelve távolabb áll a népétől. Mint ahogy prózájának bonyolult, ünnepélyes, körmondatos nyelve is súlyos olvasmányokká teszi regényeit.

1848 előtt Eötvös körébe csoportosulnak azok a filozófiailag történettudományosan képzett, legműveltebb haladó férfiak, akik a polgári átalakulást tartják a legfontosabb következő lépésnek. A gyermekkor óta legjobb barát Szalay László; későbbi sógora, Trefort Ágoston; a hazai szociológia tudományát előkészítő Lukács Móric és még néhányan rendkívüli műveltségükkel, töretlen polgárosító szándékukkal, demokratizmusukkal s ugyanakkor kifejezett forradalomellenességükkel sajátos és némileg elszigetelt kört képeztek a hazai politikai, szellemi életben. Jobbról forradalmároknak, balról maradiaknak tartották őket. Elméleti felkészültségük azt a benyomást keltette, mintha idegenek volnának a gyakorlati élettől. Inkább gúny, mint elismerés volt abban, amikor Eötvös körét "magyar doktrinérek"-nek nevezték. Valójában a forradalom előkészítésében - szándékukon kívül - volt annyi szerepük, mint a programszerű forradalmároknak. A kitörő forradalom első korszakában nem is álltak szemben az eseményekkel. Az első pillanatban Eötvös vállalta a forradalmat és az első kormányban a közoktatás minisztere lett. Azonnali fontos reformokkal akarta kezdeni, de az események meggátolták. Amikor a forradalom a maga belső törvényszerűségei szerint tovább fejlődött, a szeptemberi fordulat után megtorpant. Nem vállalta többé a miniszterséget, majd nemsokára családjával együtt Bajorországba utazott. Ott várta ki a tragédiát. Csak 1851-ben jött haza, de az elnyomásban távol tartotta magát a közélettől. Ez időben írta meg elméleti főművét, amelynek címe: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Ez a nagy történelmi, társadalomtudományi felkészültséggel írt tanulmány azóta is sok vitát vált ki. Voltak és vannak, akik a gondolkodó Eötvös filozófiája teljességét köszöntik benne; voltak és vannak, akik visszalépésnek tekintik a haladó eszméktől. Annyi bizonyos, hogy helyes észrevételek és mély elemzések mellett olyan, haladástól félő magatartással is találkozhatunk benne, amely arra mutat, hogy a bukott forradalom után Eötvös korábbi törekvéseihez képest maradibbá vált. Viszont az is igaz, hogy a változatlanul antifeudális gondolkodó most már jobban látja a polgári társadalom hibáit is. (Tehát semmi csábítót nem fedez fel a polgárosodásban.) Ez a nagy terjedelmű tanulmány egy pesszimista lélek politikai gyötrődéseinek tanúbizonysága.

Közben azonban mégis reménykedik a kibontakozásban, és hisz pedagógiai elveiben. Hiszi, hogy az emberformálásban döntő jelentősége van a nevelésnek. Ennek hirdetésére írja meg negyedik regényét, A nővéreket. Ez a regény nem olyan széles társadalomrajz, mint A falu jegyzője vagy a Magyarország 1514-ben, és nem is olyan megragadó lírájú, mint A karthauzi. Több benne a kifejezett didaktikus jelleg, de pszichológiája fejlettebb, mint az előzőké, itt jobban ügyel az egyéni jellemek megformálására. Ír néhány remek novellát is, legjobb közülük A molnárleány című, amelyben a módos parasztságban látja és láttatja egy demokratikus társadalom alapját.

Így halad az idő a kiegyezés felé. Eötvös Deákkal és Andrássyval törekszik a megegyezésre, és amikor az 1867-ben bekövetkezik, újra közoktatásügyi miniszter. Ő az egyetlen, aki miniszter volt Batthyány forradalmi kormányában is, Andrássy kiegyező kormányában is. A hátralévő négy évben meg is tud valósítani egyet-mást reformeszméiből, például törvénybe iktattatja a kötelező elemi iskolai oktatást. De egyre elszigeteltebben áll a politikai életben. Az arisztokratáknak és az egyháznak túl haladó, a Kossuth nevével induló ellenzék pedig nem érzi a magáénak. Amikor megjelenik Gondolatok című könyve, amely aforizmáit és röviden kifejezett filozófiai gondolatait tartalmazza, úgy érezheti, hogy magányosan áll a hazai szellemi életben. Világosan derül ki ebből a könyvből, hogy világnézete minden vallástól, egyháztól független deizmus. Ez a klerikálisoknak istentelenséget jelent, a vallástalanoknak vallásosságot. Jobbról szidalom, balról nagy csend fogadja. A parlamentben is egyre több kritika éri. Egészsége is romlik. 1871-ben, ötvennyolc éves korában halt meg.

Halála percében elhallgatott minden vád: a nemzet gyászba borult. Magyarország tudta, hogy egyik legnagyobb fiát vesztette el. Hírén, jelentőségén, műveinek értékén mit sem rontott az azóta múló idő. Tudomásul vesszük korlátait, de tudjuk, hogy nagy államférfi, nagy politikai gondolkodó, nagy író volt. Ma azzal szoktuk jellemezni, hogy vele kezdődik a magyar realista regény.