Aulich Lajos (Pozsony, 1793. augusztus 25. - Arad, 1849. október 6.) honvéd tábornok, hadügyminiszter, az aradi vértanúk egyike.
Német polgári családból származott, édesapja vendéglős volt. Katonai pályafutását a császári seregben kezdte fiatalon. Ismerősei világéletében kemény, szófukar emberként jellemezték, aki a hadsereget tekintette családjának. Soha nem nősült meg.
Részt vett a napóleoni háborúkban is, 1813-ban, 20 évesen császári hadnagyként vonul be Párizsba. 1848 áprilisáig a császári és királyi hadsereg tisztje, a Sándor gyalogezred alezredese volt. Ekkor lépett be a honvédségbe, alezredesi rangban, a 2. gyalogezrednél zászlóaljparancsnok lett. Először a délvidéki, szerb felkelők elleni hadjáratban vett részt, kitünteti magát a harcokban (katonai érdemjel 2. és 3. oszt.); bő fél év múlva, októberben már ezredesi rangban a feldunai hadtest egyik hadosztályát vezette. Részt vett az isaszegi csatában és Buda ostromában is. A kápolnai csata előtt kapta meg tábornoki kinevezését és a második hadtest parancsnoki posztját. Kossuth politikáját, különösen a trónfosztást, mikor az a Függetlenségi Nyilatkozat közreadása előtt tanácsát kérte, tiszttársaival ellentétben lelkesen támogatta.
1849.július 14-étől augusztus 11-éig (egy hónapig) a szabadságharc utolsó hadügyminisztere volt. Megpróbált újításokat kezdeményezni, hadparancsban írta elő a nemzetiségi honvédek kiemelten barátságos kezelését, a velük való „emberséges bánásmódot”: „Rácz, oláh atyafiaink, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére?” Magyarul egész életében ő sem tanult meg.
Egyike az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúnak. A tárgyaláson – társaihoz hasonlóan – nem kért kegyelmet. Mikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett ült, és Horatius költeményeit olvasgatta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látvaa, hogy abban már csak egy szál szivar van, a következőket mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” Október hatodikán, hajnalban végezték ki hetedikként, Leiningen-Westerburg Károly után. Földi maradványait 1932-ben találták meg a vesztőhelyen végzett ásatások során. Homlokcsontját valaki emlékbe elvitte, de felhívásra az egyik aradi kávéházban egy pincérnek átadta, hogy vigye az egyik asztalnál ülő Kara Györgynek, az ásatás vezetőjének.
A budapesti Honvédelmi Minisztérium közelében utcát neveztek el róla
|