A fogalom

A hungarizmus 1930-1945 közötti szélsőjobboldali magyar mozgalom. Hívei a nemzetiszocializmus szellemében és annak támogatásával (antiszemita) nézeteket hangoztattak. A mozgalom a kispolgári tömegekre szociális demagógiával hatott. Mindenkit a „nemzetközösségnek” akart alárendelni, elvetette az egyén jogait. Fontos szerepet játszott benne a kereszténységre való hivatkozás, de az egyház politikai szerepének növelését megtagadta. A mozgalom vezetője és fő ideológusa Szálasi Ferenc volt. A kifejezést Szálasi Prohászka Ottokár katolikus főpaptól kölcsönözte, aki hungarizmus alatt a „magyar érdekekért való kiállást” értette. 1944-ben a Nyilaskeresztes Párt – mint a hungarizmus kidolgozója – került hatalomra.

A hungarizmus önmeghatározása, történeti narrációja

A hungarizmus 1935-től föllépő magyar nemzetiszocialista eszmerendszer (ideológia) és mozgalom. Hívei a nemzetiszocializmus magyar gyakorlatának tekintették eszmerendszerüket, mely - többek között - konnacionalista és aszemita nézeteket vallott. A mozgalom a munkásságra ("Zöld Csepel"), a szegényparasztságra, kistisztviselőkre mégsem ezzel, hanem radikális szocializmusával hatott, így lett az első titkos választásokon (1939.) a legnagyobb ellenzéki párt, a sorozatos zaklatások, letartóztatások ellenére. Szembenállt mind a liberális kapitalizmus egyénkultuszával, mind a marxi szocializmus kollektivizmusával: szerinte az egyén és közösség összhangjára épül föl a nemzet. A 'nacionalizmus' mint a hungarizmus szellemi alapja, és a 'szocializmus' mint annak anyagi alapja mellett, a kettő összhangját biztosító erkölcsi alapként Szálasi a kereszténységet jelölte meg. Szálasi szerint a nacionalizmus szocializmus nélkül sovinizmussá fajul, míg a szocializmus nacionalizmus nélkül materializmussá. Ez a kereszténység nem klerikalizmust, "politizáló felekezeteket" jelentett, hanem az Állam és Egyház egészséges szétválasztását, oly módon, hogy mindkettő tagjai ugyanazon személyek, de míg a keresztény közösségek feladata az ember erkölcsi képzése, addig az állam feladata az ember ideológiai képzése: egyik sem szól bele a másik hatáskörébe, de kölcsönösen feltételezi egymást, mivel az ember test és lélek lényegi egysége. E három alap (kereszténység-nacionalizmus-szocializmus) adja a hungarizmus lényegét.

A mozgalom vezetője és fő ideológusa Szálasi Ferenc volt. A kifejezést Szálasi Prohászka Ottokár (1868-1927) katolikus megyéspüspöktől kölcsönözte, aki "hungarizmus" alatt a "magyar érdekekért való kiállást" értette. 1944-ben a Nyilaskeresztes Párt – mint a hungarizmus látható formációja ("A mozgalom a lélek, a párt a test" - Szálasi) – került hatalomra, és rendeleti kormányzást vezetett be, statáriummal, amely során túlkapások, törvénysértések, bűnök is történtek, nagy részben az október 15-e után belépő haszonlesők, kétes elemek, bűnözők miatt.

A hungarista hatalomátvétel után, nyilas párttagok részéről elkövetett kegyetlenkedések, gyilkosságok

A zsidósággal kapcsolatban a hungarizmus egyetértett a cionizmus azon törekvésével, hogy a zsidóságnak legyen önálló hazája. A hungarizmus szerint a zsidóság nem tudott a Kárpát-Duna medence térségébe belegyökeresedni úgy, mint más népek (szlovákok, rutének, szerbek, horvátok, szlovének, vendek stb.), s ezért szerinte bomlasztólag hat itt. Tehát elsősorban nem faji, vagy embertani sajátosságok, esetlegesen öröklött tulajdonságok miatt, hanem kulturális szempontból tekintették rossznak a zsidóság ittlétét. Ez nem jelenti azt, hogy maga Szálasi vagy a hungarizmus a korabeli genetika fejletlensége miatt (DNS-t még nem fedezték föl) ne vallott volna hamis nézeteket e felől. Szálasi szerint a zsidóság problémájának fő gyökere szellemileg Jézus mint Krisztus el nem ismerésében, és fizikailag a szétszóratás utáni beltenyészetben keresendő. A hungarizmus tehát elsősorban kultúrpatológiai jelenséget látott a zsidóságban, azaz egy olyan szellemiség hordozóját, amely nem hozható összhangba a hungarizmussal, mivel nem szerves része a nemzetnek, ellentétben más népcsoportokkal. Hogy ez nem igaz, annak ékes példája sok zsidó háborús hős pl. az első világháborúban, vagy 1848-ban. Ezenkívül a magyarországi zsidóság is elítélte Trianon igazságtalanságait, valamint a Horthy-féle "Nemzeti Hadsereg" számára az első zászlót a szegedi zsidó hitközség adományozta. A hungarizmusnak tehát voltak olyan eszméi e téren, amelyek nem állnak helyt. A zsidóság is képes azonosulni a magyarsággal, sőt asszimilálódni belé. A hungarista hatalomátvétel után a zsidóság ellen elkövetett kegyetlenkedések, gyilkosságok ennek ellenére, sőt éppen ezért nem köveznek, nem következhetnek önmagában a hungarizmus eszmerendszeréből.

Maga Koós Kálmán, Ausztráliában élő hungarista kifejti a hungarista mozgalom negyedszázados fönnállására kiadott memoárjában (Voltunk, vagyunk, leszünk. 1960.), hogy kétségtelenül voltak a hungarista hatalomátvétel után, elsősorban Budapesten atrocitások a zsidó lakossággal szemben. Ezt azonban egyrészt nem meggyőződéses hungaristák követték el jórészt, hanem olyan csőcselékelemek, akik újonnan csatlakoztak a nyilasokhoz („zöld ár”), mert úgy gondolták: a fegyveres hatalomhoz való csatlakozásuk örve alatt fosztogathatnak, erőszakoskodhatnak. A csőcselék sohasem csatlakozik hátrányos helyzetű (a Nyilaskeresztes Párt be volt tiltva 1944 nyarától ismételten) ellenzéki párthoz. Másrészt olyan valóban nyilas érzelmű fiatalok („fegyveres suhancok”) és veterán párttagok is részt vettek (pl. ideológiai képzettségük hiányánál fogva, avagy a küzdelmi évek keserűsége során fölhalmozódott indulatok folytán) egyes atrocitásokban, akiket a közeledő harc fanatizmussal töltött el, s ebben az eltorzult pszichés állapotban úgy gondolták: bosszút állhatnak az ellenséggel rokonszenvező, sőt, „cimboráló” zsidóságon.

Az atrocitásokat a hungarista kormányzat nem tűrhette, és nem is tűrte: adott esetben drákói ellenlépésekkel igyekezett az ilyesmiknek útját állni, ami a fölbomló, fronthoz közeli helyeken, helyzetekben már nem volt lehetséges. Erről egy nyilas (Kun András) így vallott a háború után: „Eleinte meg sem mertem nézni a kínzásokat, majd bekiváncsiskodtam a ’Védelem és Megtorlás’ szobájába, majd előcsúszott az első pofon, a második, míg végre a lejtőre lépve nem volt többé megállás... Bukásom leginkább akkor kezdődött, amikor az összes katonai és nyilas vezetőrétegek elhagyták a főváros területét és így fej nélkül maradva, fejetlenség lett úrrá felettünk. Ekkor szabadultak fel, szabad gyeplőszárra eresztve, a szunnyadó legvadabb indulatok, melyek alvófélben mindnyájunknak közös hagyatékai, éppúgy, mint a betegségek, melyekre való hajlamosságunk alapcsírái mindenkiben kivétel nélkül megvannak, csak alkalom kell rá, hogy a csírák életerőre kapjanak, míg végre dühöngő és romboló formát öltsenek. Azzal a különbséggel, hogy míg ezekre általában van orvosság, legalább is megpróbálkoznak rá gyógyírt szerezni, a mi nagy betegségünkre már nem volt orvosság, mert eltávoztak az orvosok, a fejesek, akik durva kelevényeinket kioltották volna, akik irányváltoztatásra bírtak volna bennünket.”

Ez természetesen senkit sem ment föl a kegyetlenkedések és gyilkosságok alól (ezt Szálasi a perében is hangsúlyozta), de tény, hogy ezek nem a hungarizmusból, mint ideológiából származtak, nem is a hungarista kormányzat adott parancsot a zsidóság elleni erőszakra, bűntettekre, hanem lélektani törvényszerűségek (Milgram-kísérlet, Stanfordi börtönkísérlet) léptek életbe az általános körülmények miatt, amelyek függetlenül az egyes emberek meggyőződésétől hathatnak. Ez még önmagában egyetlen eszmerendszert sem minősít, ez alapján skatulyázni merő elfogultság. Ilyen kegyetlenkedéseket a háború során az amerikai, angol, szovjet katonák, karhatalmi erők is elkövettek, mégis „háborús, emberiség elleni bűnökért” és „népirtásért” egyetlen felelős szovjet, vagy angolszász, vagy francia vezetőt sem ítéltek el. Érvényesült a régi mondás: „Vae victis!” (Jaj, a legyőzötteknek!)